Mogyoróbarna szemű Ősz-lányka lopakodott ki rejtekéből. Vérvörös fürtjeit szoros copfba fonta, s magára terítette éjsötét palástját. Mezítláb szökött, hogy léptei nesze ne törje meg az édes nyár-álmokat. Jól tudta, hogy még nincs keresnivalója odakint.
De a mogyoróbarna szemű Ősz-lány kíváncsi volt. Kíváncsi a nyári éjszakára, a tücsökmuzsikára, a csillagok táncára, a langyos, meleg szellőre, ami az ő haját oly ritkán borzolja. A kis Ősz-lány, az örömtől megrészegülve, amit a harmatos fűtől kapott a talpai alatt, táncolni kezdett.
A Holdfény keringőzni hívta, a Nyáresti szél pedig felkapta és megpörgette. Egészen megfeledkezett magáról, és lecsúszott válláról a palást, táncpartnere, a bohém szél, pedig kibontotta copfját és szabadjára engedte zabolázhatatlan vérvörös fürtjeit.
Áhítattal nézték Őt a szőlőtőkék. Olyan csodás látvány volt, hogy néhány fürt egészen bordóig pirult pusztán attól is, hogy az Ősz-lányka rájuk nézett. S mivel titkos látogatása soha nem derülhetett ki, így a mogyoróbarna