- Juli, Neked adom a fél répámat.
- A Berci az egészet ígérte
- Azt a leborult nyúlüregét neki! Akkor itt az egész.
- Elég a fele.
- Ennyire szeretsz?
- Ennyire diétázom.
- Akkor tessék, a fele.
- Most azt mondod, hogy kövér vagyok???
- Dehogy mondom, te mondtad, hogy diétázol. Most mi rosszat mondtam? Mi van?
- SEMMI!
- Látom, hogy mérges vagy.
- Mondom, hogy SEMMI!
- Rendben, akkor itt az egész répa.
- Mondom, hogy diétázom, nem is figyelsz rám!
- Na jó, feladom.
- Jellemző, ennyivel elintéznéd!
- Mit?
- Mindent!
- Most mondtad, hogy semmi, erre meg kiderül, hogy minden.
- Mit nem értesz?
- Semmit se.
- Ez is jellemző. Mindegy, add a répát!
- Itt a fele.
- Sajnálod az egészet???
- FELADOM!
- JELLEMZŐ! Na, add azt a répát, nem tudom, hogy mi tart ennyi ideig!

Sokáig gyűlölettel néztem ezt a figurát.

Beletelt egy kis időbe mire rájöttem, hogy csak irigy vagyok. Irigy a belőle áradó természetes gyengédségre, a szelídségre, a női lágyságra. Irigy és dühös, amiért ez belőlem kiveszett.
Mind így indulunk neki.
Kislányként olyan egyszerű. Szépen ülni, szépen mosolyogni, szépen tanulni, bájosnak, jónak törékenynek lenni. Csak aztán jön az élet és néhányunkat, a kevésbé szerencséseket kicsit, vagy néha kicsit nagyon összetör. Aztán elrejtjük magunkban az egykor volt bájt és az egykori kislányokat.
Én másként döntöttem. Annyira meg akartam őrizni, hogy elbagatellizáltam a sérüléseket és töréseket. Inkább azokat rejtettem el, rájuk legyintettem. Hiába kaptam durvábbnál durvább pofonokat, elviselhetetlen élethelyzeteket, megráztam magam, hogy az csak karcolás, én tök jól vagyok, tök normális vagyok, tök szerethető. De ez nem volt igaz.
A bájos kislányt védtem odabent, aki bárhogy próbáltam vigyázni rá, átalakult bennem. Nem akartam kemény lenni, mégis az lettem, nem akartam megszűnni bízni, mégis sokszor vesztettem el a hitem, nem akartam, hogy eltűnjenek a mesék, mégis egyre távolabb kerültek tőlem.
Belőlem kiveszett az a lány annak ellenére is, hogy inkább tanultam egy leckét százszor újra és futottam bele pofonokba naiv ártatlansággal megint, mintsem tanultam volna az előző vesztes csatákból. De ez se volt elég neki, hogy megmaradjon. Az én kislányom nem volt többé bájos, a kezében pedig nem virágot, hanem kardot tartott.
Bármennyire is próbáltam újra törékeny lenni és szerethető, nem sikerült. Minél jobban gyűlöltem a lányt a karddal, annál inkább átvette az uralmat az életem fölött a düh. Őszintén nem tudom, kire voltam dühös. A sorsra, az életre, az univerzumra talán, hogy elvette azt a kislányt, aki annyira boldog volt, annyira hitt a csodákban és az igazságban, meg abban, hogy az élet gyönyörű. A kislányt a burokban a csodálatos gyerekkorral. Nem értettem, a sors miért űz kegyetlen játékot a jó emberekkel. Miért történnek rossz dolgok, ha nem szolgálunk rá, miért nehéz az egyiknek és miért röhejesen könnyű a másiknak. Mi szerint osztják ezt odafent? Mert hogy érdem szerint nem, az fix.
A dühvel az a baj, hogy egyre növekszik és egyre nagyobb sötétet csinál odabent, míg el nem szívja az összes fényt, hogy csak üresség maradjon. Sokan panaszkodnak a fájdalomra, szomorúságra, de azok még mindig jobbak, mint a kongó üresség, mert abban jele sincs az életnek. Vegetálás, zombi üzemmód. A fájdalom is borzalmas, de ha fáj, legalább tudod, hogy életben vagy. A fájdalmat lehet használni, ki lehet dolgozni. Az ürességben nincsenek lehetőségek.
A düh vergődés. Pusztító, elemésztő, örvénylő, de használható. Munkába ölhető, van ereje, lendülete, ritmusa, ha megtanuljuk jól felhasználni, ha építést és nem rombolást szolgál bennünk, óriási lehetőségeket rejt magában. Így történt, hogy miközben dolgoztunk, én és a düh, meg a lány a karddal odabent, egyszer csak megismerkedtünk. Aztán megértettem.
Megértettem, hogy bármennyire is szeretnék én a régi kislány lenni, nem lehetek az többé, mert nekem más az utam. Nekem erőre és bátorságra van szükségem, hogy az lehessek, akinek lennem kell. Mert olyan csatákat fogok vívni, amiket más nem vállal fel, mert van hangom és szívem harcolni az igazságért, van erőm megvédeni azokat, akik nem véd senki, van erőm felemelni azokat, akik mélyen vannak és van erőm összeforrasztani az eltört dolgokat, megtört hiteket. Van hangom, amivel elérek másokhoz, szólhatok a szeretet erejéről, arról, hogy bárki is próbál megosztani bennünket, összetartozunk, el tudom mondani, hogy a világ a tetteinktől lesz jobb hely, hogy nem kell tűrni az elnyomást, hogy nem kell elfogadni, ha valami rossz, hogy szeretni jöttünk ide, nem rombolni.
A kard nem pusztít, csak segít megvédeni magam és azokat, akiket szeretek.
Azt hittem, a kislánnyal elveszett az erőm, de ahogy megismertem és megszerettem, tudtam, hogy sokkal nagyobb erőt kaptam. Így történt, hogy elfogadtam és megszerettem a lányt a karddal odabent. Ő pedig már nem annyira dühös. Olyannyira nem, hogy kiderült, ott él benne a kislány is. Mert a másik kezével végig kapaszkodott abba a virágcsokorba. Mert a hit így működik. Nem lehet szabadulni tőle, még akkor se, ha csak egy csoffadt, leharcolt, elhervadt virágcsokor is minden, ami még maradt belőle.
A kislány pedig előbújik, ha gyerekek vesznek körbe, ha kidobott kutyát találok, ha írok, ha alkotok, ha olyasvalamin dolgozhatok, ami értéket ad, ha olyannal találkozom, aki bajban van, ha mesét olvasok, ha esténként csillagokat bámulok, ha elég türelmesek hozzám, ha feltételek nélküli szeretetbe botlom, ha jósággal találkozom.
Ott van bennem, ahogy mindannyiunkban ott van a kislány, a kisfiú.
Vannak, akik dühösek, vannak, akik sértődöttek, mások elárvultak, megint mások vidámak és jókedvűek. De mind egyetlen dolgot akarnak. Szeretni és szeretve lenni. Mert az az egyetlen erő, ami minden mást működtetni képes. Minden, ami azon kívül történik, csak eltékozolt idő.
Azok a kislányok és kisfiúk pedig odabent pontosan tudják, hogy az élet csodálatos és megismételhetetlen ajándék, tele lehetőségekkel arra, hogy szeressünk, teremtsünk, megéljünk, átéljünk, még akkor is, ha nem olyan, mint amilyennek gyerekkorunkban reméltük.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy fel voltam készülve rád. Az igazság az, hogy semmitől nem féltem úgy, mint tőled. Nem terveztelek, a mi történetünk nem cukormázzal kezdődött. Nem volt sem 3D-s ultrahangod, sem babaszobád, csak egy riadt anyád, aki a kiságyad összeszerelésénél is több körön vallott kudarcot. Akinek néha az is meghaladta a képességeit, hogy egyedül lélegezzen, nemhogy a jöttöddel egy másik életért is felelősséget vállaljon. Tudtam, hogy nem adhatok meg egy csomó dolgot, ami járna, amit megérdemelnél, nem lesz olyan az életed, mint a hozzád hasonló korú gyerekeké és csak remélni tudtam, hogy amim van és aki én vagyok, elég lesz. Fogalmam sem volt, milyen leszel, bár néha meséltem róla, hogy milyennek képzellek. Míg egy testet használtunk, alkut kötöttünk. Te nem nyírsz ki ebben a 9 hónapban, én életben tartalak a további remélem 90 évben. Bár ezt párszor mindketten majdnem megszegtük, mára azért állíthatom, hogy tartjuk magunkat a szabályokhoz. Gyerekkoromban nem így képzeltem az egészet. Szirupos illúziókat dédelgettem az anyává válás folyamatáról, a pocak gömbölyödéséről, az első találkozás csodájáról, az örök szerelem kezdetéről. Sosem gondoltam, hogy a bordáimmal focizol majd helyettük, hogy többször hányok, mint ahányszor levegőt veszek és ha elborulok, nem fogok tudni felkelni önerőből, csak pörgök a földön, mint egy hátára fordított cserebogár. És Te leszel az egyetlen, akinek erről akkor panaszkodhatok.
De azokon az estéken, mikor nyugodt voltál, mikor nem volt más, csak Te meg én, imádtam érezni a szívverésed. Elhalkította a fájdalmat, a félelmet és azt súgta, hogy mindegy, hogy lesz, rendben lesz. Hogy majd legfeljebb együtt felnövünk.
Megsürgetted a találkozást, nem mintha másfél hónappal később felkészültebb lettem volna a közös életünk startjára. Azóta is türelmetlen és hirtelen vagy. Nem szólhatok egy szót se, ezt például tőlem örökölted.
Tanultuk egymást kitartóan. Te az idegrendszerem szakítószilárdságát, én a Baby sharkot, meg Bogyót és Babócát. Bár legtöbbször magam találtam ki Neked meséket, néhány furcsaságodat ezért nem is rovom fel.
Néha eltöprengek, hogy lettél ilyen álomszép. Meg azon is, hogy elég lesz-e egy élet, hogy megköszönjem, hogy pont Te vagy a lányom és pont olyan vagy, amilyen vagy.
Hogy egy kicsit se hasonlítasz rám, mégis néha, egy-egy pillanatban láthatom benned a saját lelkem. Hogy megtanítottad, hogy a test olyan abszurd fájdalmak kiállására is képes, hogy mikor Ingrid, az edző azt mondja, 5x20 gyakorlat, az én mosolyom olyan őszinte és nyugodt, mint a feszített víztükör. Hogy bár féltem attól, hogy nem adhatok meg dolgokat, amiket szeretnék, Neked elég, ami van és nem követeltél soha más életet. Köszönöm, hogy látsz akkor is, amikor én se látom magam. Köszönöm, hogy a reggel gondosan magamra kent álarcot Te mosod le esténként és azt mondod, így sokkal szebb vagyok. És köszönöm, hogy tényleg így is gondolod.
Te vagy a legkeményebb, akit ismerek. Ezt se mondtam soha, pedig tényleg. Köszönöm, hogy sokkal életképesebb vagy, mint én, hogy már most látom, hogy nem kell helyetted csatákat vívnom, mert megteszed Te magad és nyerni is fogsz, ebben sosem hagytál kételkedni. Mint amikor a cicát sirattam, és miközben a vállamra tetted a kezed, azt mondtad, nyugi Anya, majd lesz másik. Életem legmorbidabb mondata biztosított afelől, hogy a Klára : Élet csatákat kiütéssel fogod nyerni. Köszönöm, hogy mikor bőgök a meséken, néha úgy nézel rám, mint egy ufóra és köszönöm, hogy néha Te is bőgsz rajtuk. Köszönöm, hogy úgy hiszel a Mikulásban, hogy én is újra láthatom. Köszönöm, hogy elhiszed, hogy a lehetetlen nem létezik és hogy én is képes vagyok rá.
Ha néha elbuksz, majd megmutatom, hogy állj fel, bár jórészt azt is Te tanítottad, még ha nem is tudsz róla. Mert miattad is jobb, erősebb, ügyesebb, kitartóbb akarok lenni. Hogy Te is az legyél. Köszönöm, hogy távol tartod azokat, akik nem méltók hozzánk, egyedül valószínűleg képes lennék borzalmas döntéseket hozni a témában.
Köszönöm, hogy nem kellett úgy felnőnöm, ahogy képzeltem, és hogy őrzöd bennem a gyereket. Neked köszönhetem, hogy úgy vágyhatok többre, hogy tudom, már megvan mindenem.
Köszönöm, hogy Tőled, Veled és általad mindig legelnek körülöttünk unikornisok. És hogy velem együtt hiszel bennük. Ahogy a mesékben, csodákban, varázslatban is. Az összes, ami bennem él, már a Tiéd is. Ahogy minden, ami vagyok és leszek. Mert a szirupos, anyaságról szóló könyvek egyben nem hazudtak. Ez egy örök szerelem. Még ha a cukormáz kicsit várat is magára az elején.

A fény mindenki számára elérhető. A legádázabb sötétségben is mindig ott pislákol, könnyen észre lehet venni, mégis oly sokan vannak, akik nem látják. Minden egy aprócska fénnyel kezdődik. Barátságos, meleget áraszt, akinek szüksége van rá, és szeme is van hozzá, hogy meglássa, lekucorodhat mellé. Aztán ő is meggyújtja a sajátját. Utána egyre nagyobb lesz a fény, egyre többen látják, gyűlnek köré és gyúlnak ki az újabb fények. Egy idő után olyan fényesség lesz, hogy a sötét visszavonulót fúj és nem lehet nem észrevenni. Akkor már azok sem tagadhatják a létezését, akik odáig nem látták, vagy nem voltak hajlandóak észrevenni. Sokan csalni akarnak a fénnyel. Azt mondják, csak az ő lámpásuk az igazi. Azok a fények hivalkodók, erőszakosak, bántják a szemet, égetnek. Az igazi fény sosem kiabál, sosem éget, sosem hivalkodik. Az igazi fényt nem is mindig látjuk, de érezzük, hogy jelen van. Az igazi fényt a lélek táplálja, attól nő egyre nagyobbra és minél több lélekben él, annál nagyobb csodákra képes. Mindenkiben ott él a sajátja. Hogy felragyog-e bennünk, csak rajtunk múlik. 🎄

A hit makacs dolog. Nem olyan, amit befolyásolhatunk. Nem mindig kényelmes kitartani mellette. Sokszor néznek lököttnek miatta, előfordulhat, hogy meg akarják változtatni, vagy el akarják venni. Néhányan talán maguktól adják el. De az igazi hit törhetetlen. Nem nézi, a jelenléte mikor kényelmes, nem forog a nap felé, a nehézségek nem megtörik, hanem megerősítik, a szava élesebben szól és nem elhalkul, amikor szükség van rá. Hitet elveszteni nem lehet, bárhogy mondják. A hitről lemondani lehet. Akkor tűnik el, ha már nem hiszünk a csodákban. Ha már végérvényesen és visszavonhatatlanul csalódtunk. Néha előfordul, hogy ezt érezzük. Aztán eltelik egy kis idő, és mire lemondhatnánk róla, új életre kel. Mutat valamit. Apróságot, amitől újra igazak lesznek a mesék. Mert aki hisz és hinni akar a csodákban, a szeretet mindent elsöprő erejében, abban, hogy a jó mindig erősebb lesz a rossznál, hogy a fény, legyen bármilyen parányi, legyőzi a sötétséget, azt a hite soha nem hagyja cserben, bármilyen törést is kelljen elszenvednie. Mert a hit makacs dolog. Ragaszkodjatok hát Ti is makacsul a jóhoz, a csodákhoz és a mesékhez, mert ezekben megéri hinni. ❤️

No ide figyelj, Gizi! Azt, hogy anyádat beköltöztetted a kastélyba, még elnéztem. Hogy ezek után jött a 72 testvéred is, üsse kő, elférünk, van itt hely. Na de hogy ezek után, pink inget adsz rám, arany színű nadrággal, hogy ebben tallabillézzek, mint valami babaszobában a függönyrojt, na azt már nem! Nem, soha! Hiába is nézel azzal a gyönyörű egérszemeddel. Hallod, Gizi? Ne rebegtesd itt nekem a bajszod! Azt a csodaszép bajuszkád… Most miért szipogsz? Tulajdonképpen ha jobban meggondolom, ez igazán nemes szín. Kiemeli az arcélem. Hogy Te még erre is gondoltál, én kicsi Sajtocskám. Hát nekem van a leggondosabb kis feleségem az egész királyságban.Látod, már nem is szomorkodsz. Milyen kár is lenne, akkor a legszebb a kis szemed, amikor boldog vagy. Hogy mit mondasz? Jön még 96 unokatestvéred? Persze, kicsi Mézespuszedlim, szeretettel várom őket, jöjjenek csak. És megvan a holnapi szettem? Babakék és arany? Rózsaszín kabátkával? Csodálatos, Angyalom, csodálatos… Alig várom, hogy hordhassam… Hát milyen szép is az én drága kicsi feleségem, mikor mosolyog… 😂

Az Ősz festőművész, az Ősz a legnagyobb költő.

Az Ősz inspirál, magával ragad, ámulatba ejt és elvarázsol. 🍁
Hát elő a divatos ruhákkal, irány a szabadba, töltődjünk fel, mielőtt beköszöntene a téli zimankó.

Nem tudtam ellenállni ennek az egyszerre romantikus, ugyanakkor kicsit kísérteties hajóroncsnak.

Nem, nem egy katasztrófa végzett vele, mindössze csak megöregedett és hasznavehetetlenné vált. Legalábbis az emberek számára. A felszín alatt, a tenger mélyén azonban új élet kezdődött a régi, öreg hajó számára.

A tenger világa gyorsan körülölelte és magába fogadta, majd  benépesítette élettel.

Azóta bőven van körülötte felfedezni való és az öreg bárka büszke is magára, hisz megannyi teknősnek és kis halnak vált legszeretettebb lakóhelyévé.  🐟🐠

Szmöre ugyan külföldön nyaral, de azért nem maradtunk róka nélkül.

Unokaöccse, Kázmér, látogatást tett a Tündérkertben.

A családi hagyományokat és Szmöre megalomán hajlamait természetesen ő is tiszteletben tartja, így a termésekkel legbőségesebben ellátott kopogtatót nézte ki lakhelyül.

Még jó, hogy Kázmér egyedüli gyerek, különben komoly veszély fenyegetné az őszi készletet. 😀

Emlékszem, gyerekkorom legszebb karácsonyi ajándéka egy plüss jegesmackó volt.

Nem csak azért szerettem, mert nagyobb volt nálam, puha és jót lehetett aludni a hasán, hanem azért is, mert Apukámtól kaptam, aki szintén nagy volt, kedves, puha és jókat aludtam a hasán.

A maci sok éven keresztül elkísért, még gimnáziumi éveim alatt is ott ült az ágyam sarkában.

Aztán nagylány lettem. Már más dolgok foglalkoztattak és a macit, aki útban volt és túl gyerekesnek is találtam már a szobámba, egyszerűen csak felvittem a padlásra, az idő múlásával pedig teljesen megfeledkeztem az első, igazi barátomról.

Aztán Apukám meghalt.

Bármit megadtam volna, hogy még egyszer láthassam, hogy megölelhessem. Borzasztóan nagy szükségem volt valakire, aki kedves, puha, meleg, és aki rá emlékeztet.

Ekkor eszembe jutott a tőle kapott maci.

Felrohantam a padlásra és őrült keresésbe kezdtem. A rég elfelejtett, leselejtezett játék hirtelen a legfontosabb és legértékesebb dolog lett az életemben. Az egyik ládában találtam rá. Felemeltem, és Ő ahelyett, hogy haragudott volna a mellőzött évekért, ugyanazzal a régi, kedves mosollyal üdvözölt, amivel gyerekkoromban. Nagyon hosszan öleltem a koszos, szakadt kis medvét és tudom, hogy akkor nem csak mi ketten voltunk a padláson. Ott volt velünk Apukám és ott volt a gondtalan, önfeledt gyerekkor kis darabkája is.

Azóta Maci újra velem van és segít nekem emlékezni.

Ha nálatok is lapulnak rég elfelejtett kincsek, poros kis barátok a padláson, keressétek meg és hozzátok le őket. Meglátjátok, visszahozzák majd a gyerekkort és megannyi régi, szép emléket, amire jó lesz visszagondolni.

Padlásra fel!

Akik felnőttként sem felejtenek el játszani.

Gyerekként mind otthon vagyunk Meseországban, aztán valahogy kötelező lesz felnőni, adóbevallást bogarászni, korán kelni és üveges tekintettel ülni a buszon, vagy a kormány mögött. És egyszercsak hülyén néznek Rád, ha páros lábbal ugrasz tócsába, ha hóangyalt csinálsz, ha mesét olvasol, vagy leülsz legózni. Meseország ajtaja bezárul és mérföldekkel arrébb találjuk magunkat.

Én soha nem távolodtam el igazán onnan és sokáig hittem azt is, hogy ez baj. Már tudom, hogy nem az.

Nem a mesékkel van a baj, hanem a játék nélküli, gondterhelt világgal. És nem azok az őrültek, akik órákig gyönyörködnek a bogarakban, egy őszi fa szépségében, vagy akik pontosan tudják, milyen illatú egy kutya tappancsa. Nem azok a hibbantak, akik addig nem szállnak ki a kocsiból, míg vége nincs a kedvenc zenéjüknek, vagy akik végig legóznak egy délutánt a gyerekkel és akik néha elkalandoznak és hajlamosak álmodozni. A baj azokkal van, akik lenyelik a karót, akik elfelejtették, milyen gyereknek lenni, akik beleszürkültek az életbe és akik a határidők kergetése miatt lemaradnak az igazán örömteli pillanatokról, nem hisznek a mesékben és elfelejtettek álmodni.

Mindenkiben ott él egy gyerek, aki emlékszik. A kérdés csak az, hogy engedjük-e játszani.

Ismeritek azokat a pillanatokat, amikor minden annyira tökéletes, hogy úgy érzitek, szeretnétek most megállítani az időt, hogy örökké tartson?

Az igazán szerencséseknek megannyi ilyen pillanat jut. Azonban az időt nem lehet megállítani, legalábbis a miénket sajnos nem.

Szeretem a virágokat, de bármilyen szépek és fenségesek is, mind magukban hordozzák az elmúlás fájdalmát.

Van azonban egy csodálatos pillanat, mikor mindennél szebben ragyognak. Kinyílnak és teljes pompájukban mutatják meg magukat a világnak.

Azt hiszem ezért szeretem ezeket az élethű virágokat.

Elcsípik ezt a tökéletes pillanatot és képesek arra, amire mi, emberek sajnos nem. Megállítják az időt és megőrzik ezt a szépséget az örökkévalónak.

Ilyen örök szépségű, különleges színvilágú, bájos őszi koszorú született ma nálam. 🙂

Szépséges. Ezt akartam írni.

Aztán eszembe jutott, amire a minap felhívták a figyelmem. A szépség relatív és nem biztos, hogy ami számomra szép, az másoknak is tetszik. A szépség mindenkinek mást jelent. Egyesek a színek miatt látnak szépnek valamit, másokat az elrendezés vagy a rajta lévő figurák fognak meg. Sokat gondolkodtam rajta, hogy mit is jelent nekem a szépség.

Elsősorban harmóniát.

Nem, ez alatt nem azt értem, hogy tökéletes, hisz az igazi szépség soha nem szabályos, gondoljatok csak a természetre. Látott már valaki szimmetrikus fát? A szépség nekem szabálytalanul tökéletes. Harmónia alatt a színek, anyagok összhangját értem. Nekem fontos, hogy összecsengjenek, mint egy szépen megkomponált szimfónia. Nincs benne oda nem illő szín, nincs hamis hang. Egyben vannak és kiegészítik egymást.

A szépség nem hivalkodó.

Soha nem kiabál, mégis mindenki hallja, nem akar feltűnni, mégis képtelenség nem odafigyelni rá. A szépség nekem ősi, időtlen és örök. Nem hódol aktuális divathóbortoknak, 30 év múlva pontosan ugyanolyan lenyűgöző, mint a mai napon.

És ami a legfontosabb, a szépség számomra öröm. Boldog vagyok amikor ránézek. Szépnek látom, mert boldoggá tesz. Ugye, milyen egyszerű?

Joli meg itt lóg a szeren.

Mert neki aztán teli a hócipője már ezzel a sok szabállyal, meg határidővel és amúgy is hagyja már mindenki békén a leckével is. Úgyhogy ez a mi Jolink felpattant egy hintára és épp azon morfondírozik, hogy mi lesz, ha nagy lesz. Én ugyan le nem teremtem onnan, ezekből a gyerekekből lesznek a nagy álmodók és a legszuperebb dolgok fel- és kitalálói.

Csak egy hinta kell nekik. Meg szabadság. Rengeteg szabadság.

A hinták egyébként felnőtt korban is erősen javallottak, ugyanis apró időgépek Fél pillanat alatt visszarepítenek abba a korba, amikor Joliként lógtunk a szeren és azon morfondíroztunk, hogy mik leszünk, ha nagyok leszünk. Kíváncsi vagyok, hányan lettünk olyanok, mint amilyennek gyerekként képzeltük magunkat. Hányan lettünk tűzoltók, balerinák, királylányok és feltalálók. Nektek sikerült?

Ha ott hintázhatnátok a gyerekkori önmagatok mellett, vajon büszke lenne rátok? Mit mondana, vagy milyen tanácsot adna? Néha érdemes elmorfondírozni rajta.

Ilyenkor Karácsony táján jogosan merül fel a kérdés, hogy mégis hol bujkálnak Tündérek. A Tündérkertben biztosan nem, hisz ilyen hidegben az nem lenne túl komfortos. Ősidők óta rejtegetik a titkot, de engedélyezték, hogy most eláruljak néhány búvóhelyet.

Képzeljétek, vannak olyan Tündérek, akik ebben az időszakban beköltöznek a gyertyákba. A kis lángokkal, fénnyel melengetik az emberek szívét és hozzák őket közelebb egymáshoz. Ezért van az, hogy mindig, mikor meggyújtunk egy gyertyát, örömet és boldogságot érzünk. A Tündérek először táncba kezdenek a kis lángokkal, aztán tovaröppennek a következő gyertyába. Mindig azokba, ahol a legnagyobb szükség van rájuk. 🙂

Ahányszor csak meggyújtotok egy gyertyát, gondoljatok arra, hogy egy tündér épp most röppen ki belőle és minden apró szárnycsapással több és több fényt szór szét a szobában és a szívetekben is <3

Berta, 3. férjének elfogyasztása után Karibi hajóútra ment, hogy kipihenhesse a fáradalmakat.

Persze szerető szíve örökké megboldogult férje, a nála 20 évvel idősebb, Sir William Hammish-ért dobog, de rossz nyelvek szerint máris szövevényes szerelmi szálakat sző a Jerome nevű pincérfiúval. Mások szerint ez aljas rágalom, hisz tudni vélik, hogy Berta szívét Juan, a kertész rabolta el már sok évvel ezelőtt.

Szóval sok dolog kérdéses, egy dolog viszont minden kétséget kizáróan igaz, mégpedig az, hogy Berta a férfiszívek és a tengerpart sztárja.

Berta persze nem egyedül látta meg a napvilágot.

Itt van rögtön testvére, Herta.

Herta nem egy kapkodó, idegeskedő fazon, könnyen átlendül a problémákon.

Vidáman nézi a salátázó, fogyókúrázó nőket a parton, majd harap egyet a tortájába. Ezután kényelmesen elfekszik a napozóágyán, esze ágában sincs takargatni az idomait, jól tudja, hogy az ő bőre éppúgy megérdemli a nap simogatását, a szellő érintését, mint 30 kilós társaié.

Szóval Herta magas ívben tesz rá, ki mit gondol, kényelembe helyezi magát, hallgatja a sirályok dalát, a tengermorajt.

Tudja, hogy az élet csodaszép, és minden pillanat ajándék, amit nem szabad elpazarolni, épp ezért ki is élvezi minden percét. Tartsatok vele