Tengerek lánya magával hozta
A hűs vizek kékjét, a végtelen békét
A morajló tengert, s mint aki nem mert
Moccanni sem, csak álltam
S a Sellőt csodáltam.
Miről álmodhat, zakatolt csak egyre
Aztán végül az jutott eszembe
Álmában tán otthon jár.
Egyre hívja tág határ,
Szirteknek orma s a zöld kastély romja.
Hol búvóhelyet talál.
Hívják a kis halak kérik a delfinek
Énekeljen, – mert hangjától megremeg
Minden szív, s mint kit őserő hív,
Feléje úsznak,
Az indák is kúsznak
Őhozzá.
Énekel a sellő, s mint hűsítő szellő,
Úgy száll a dal.
Éneke gyógyít, vidít és bódít,
s mind aki hallja, ha csak pillanatra,
De boldoggá válik, a napfénnyel játszik,
s örül, hogy élhet.
“Drágáim, hisz ez az élet! ”
– mondja sellő mosolyogva
s barna haját összefonva elúszik a végtelenbe,
s eltűnik a kék tengerbe.