Nem is olyan régen valaki megkérdezte tőlem, mi ez a kopogtatók iránti szenvedély.
Az, hogy – szeretem őket, mert csak -, nem igazán tűnt megfelelő válasznak, sőt, rájöttem, hogy tényleg fogalmam sincs. Azt első perctől tudtam és éreztem, mit szeretnék adni velük, arról viszont fogalmam sem volt, miért épp a kopogtatókat választottam ehhez, úgyhogy elgondolkodtam.
Nem is értettem miért és hogyan, de egy film ugrott be, amit nagyon fiatalon láttam és csak homályos emlékeim vannak róla. Nem is voltam abban a korban szerintem, hogy az egészet megértsem. Érdekes ez is, valahogy minden vagy túl korán, vagy túl későn történik meg velem.
Szóval a film. Az óceánjáró zongorista legendája egy tehetséges fiatalemberről szól, aki egy hajón születik, ott él és sajnos ott is hal meg, mert nem hajlandó elhagyni azt. Nagyjából ennyi, amire emlékszem, illetve pár mondat, amit a végén mond. A hajó fel fog robbanni és bár tudja, de mégis marad. Mert a szárazföld túl nagy, túl végtelen, túl sok a lehetőség. Nem látja a végét, mert nincsenek határai. A legtöbb dologgal én is így vagyok. Látnom kell a végét, mert a határtalanság megrémít, a sok lehetőség pedig legalább annyira félelmetes, mintha nincs egy sem. Képtelenség egyetlen jót választani közülük, aztán a nagy téblábolásban egyszer azon kapjuk magunkat, hogy túl korán, vagy túl késő lett…
A kopogtató kerek, nincs eleje és vége és visszatér önmagába. Ha elrontom, újrakezdhetem és be is tudom fejezni. Azt hiszem tudat alatt a biztonság és örökkévalóság szimbóluma nekem.
Mindig másról mesél, mást varázsol, ráadásul ezeknek a meséknek soha nincs vége, hisz visszatérnek oda, ahol elkezdődtek. Azt hiszem, ezért választottam őket. És talán azért is, mert bármit el tudok mesélni velük.
A mostani épp egy Csipkerózsikáról szól, ezt a mesét pedig most szőjétek tovább Ti és adjatok neki olyan befejezést, amilyet csak akartok. Ha pedig valami elromlana közben, ne aggódjatok. Ez egy kopogtató, előbb-utóbb úgyis újrakezdhetitek. 💓