Gáspár, a hangya ma is szorgosan kezdte a napot. Igyekeznie kell, közeleg az ősz, hamarosan itt a tél, még rengeteg a tennivaló. Szaladt is a dolgára. Mindeközben az ősz némán szökött át az erdőn. Megcirógatta a lombokat és táncba hívott néhány apró falevelet. Egyikük se tétovázott.
Olyan boldogan röppentek fel és le, mintha nem is tudnák, hogy ez rövidke levél-életük utolsó tangója. Pár másodperc volt csak a tánc, azután finom vitorlázásba kezdtek. Kicsit jobbra, kicsit balra libbentek, végül puhán érkeztek a földre. Gáspár felkapta a fejét a neszre. Körbenézett, de senkit nem látott.
– Fura – vakarászta meg a fejét.
Meg mertem volna esküdni rá, hogy egy sóhajt hallottam. Egy boldog sóhajt.”
Pár pillanatig még kereste a zaj forrását, de aztán finom esőcseppeket érzett koppanni a fején. Megszaporázta lépteit.
– Még jó, hogy itt ez a kis levél, a legjobbkor érkezett – gondolta, azzal gyorsan a feje fölé emelte a kis levélből lett esernyőt.
Gáspár, a hangya boldogan és komótosan ballagott haza, és miközben a hűs őszi eső elsiratta a lehulló kis leveleket és új életet adott az erdőnek, a kis hangya a természet örök és csodálatos körforgásán elmélkedett. Megállapította, hogy minden jó, úgy, ahogy van. És ekkor boldogan sóhajtott egy nagyot.