Néha eltakarják a hétköznapok, elfedi a rohanás, a házimunka, nehéz észrevenni a karikás szemektől, a kócos hajtól, vagy a pecsétes blúztól.
De a legromosabb állapotunkban is van valaki, aki minket lát a világon a legszebbnek és igen, teljesen mindegy, hány dolog takarja, ő látja a fejünkön a koronát.
Anyának lenni igenis nehéz.
Félredobni a fejünkről a koronát és házimunkára, felelősségre, folyamatos aggodalomra, példamutatásra cserélni igenis nehéz. Elveszteni magunkból egy darabot és átalakulni nőből anyuvá, igenis nehéz. Újra megismerni és megtalálni magunkat ebben az új szerepben halálosan nehéz.
Ráadásul mindig újabb kihívásokat, újabb nehézségeket tartogat.
Van viszont valami, ami állandó.
Az a melengető és csodálatos érzés, amikor ránézel a gyerekedre. És tudod, hogy ez így a lehető legtökéletesebb. Hogy az életed, még ha változott is és sok a buktató, nem lehetne ennél boldogabb. Van, hogy mikor a tükörbe nézve a leglestrapáltabb állapotban látod magad, Ő melléd lép és azt mondja, gyönyörű vagy.
Hogy ez hogy lehet?
Úgy, hogy a korona sosem tűnt el, mindössze annyi történt, hogy szemmel már nem, csak szívvel látható. A lányod pedig látja és látni fogja. Örökké.