Akik felnőttként sem felejtenek el játszani.
Gyerekként mind otthon vagyunk Meseországban, aztán valahogy kötelező lesz felnőni, adóbevallást bogarászni, korán kelni és üveges tekintettel ülni a buszon, vagy a kormány mögött. És egyszercsak hülyén néznek Rád, ha páros lábbal ugrasz tócsába, ha hóangyalt csinálsz, ha mesét olvasol, vagy leülsz legózni. Meseország ajtaja bezárul és mérföldekkel arrébb találjuk magunkat.
Én soha nem távolodtam el igazán onnan és sokáig hittem azt is, hogy ez baj. Már tudom, hogy nem az.
Nem a mesékkel van a baj, hanem a játék nélküli, gondterhelt világgal. És nem azok az őrültek, akik órákig gyönyörködnek a bogarakban, egy őszi fa szépségében, vagy akik pontosan tudják, milyen illatú egy kutya tappancsa. Nem azok a hibbantak, akik addig nem szállnak ki a kocsiból, míg vége nincs a kedvenc zenéjüknek, vagy akik végig legóznak egy délutánt a gyerekkel és akik néha elkalandoznak és hajlamosak álmodozni. A baj azokkal van, akik lenyelik a karót, akik elfelejtették, milyen gyereknek lenni, akik beleszürkültek az életbe és akik a határidők kergetése miatt lemaradnak az igazán örömteli pillanatokról, nem hisznek a mesékben és elfelejtettek álmodni.
Mindenkiben ott él egy gyerek, aki emlékszik. A kérdés csak az, hogy engedjük-e játszani.