Megvártam, hogy utolérjen a lelkem.
A Tündérkert születése óta hitet és reményt ad a jóban, a csodákban. Nem akartam elárulni, hogy bennem kialudt kicsit az a fény, amiről regélek és sokkal nagyobb lett a sötétség annál, mint hogy képes lettem volna irányítani vagy csak kordában tartani.
Sokszor ringatjuk magunkat a hamis biztonságérzet illúziójába. 36 évig hittem, hogy ha elég jó leszek, ha elég magasra ugrom, ha elég önfeláldozó, ha elég konfliktuskerülő, ha elég kedves leszek, ha elég keményen dolgozom, a sikereim majd megvédenek, megtartanak.
Azzal a nyugodt tudattal feküdtem le minden este, hogy ma is megtettem mindent, hogy jobb, több legyek, többet adjak magamból, sokszor önmagam ellen is és ebből fontam magam köré a hamis elfogadás és szeretet biztonságosnak tűnő pókfonalát. Ám ami hamis, az nem tart meg.
Az egész kártyavárként omlott össze egy olyan rendszertől, amiben nem számít a teljesítmény, az eddig elért sikerek, a tettrekészség, az, hogy mennyire vagyok élvonalas, mennyire vagyok terhelhető, mennyi mindent tettem, vagy értem el eddig. Egy teljesen más értékrend szerint sorolnak a jó vagy a rossz ember kategóriájába, minden, ami addig voltál, megszűnik létezni és szembe kell nézni azzal a fájdalmas ténnyel, hogy mindegy, milyen kiváló is légy, egyszerűen nem kellesz. Az ego már csak ilyen kis dög, ha megszokja, hogy mindig kell, nehezen viseli, ha nemet mondanak rá. Fájdalmas, igazságtalan, könyörtelen érzés, az ember akaratlanul is folyamatosan bántja magát közben, felnagyítja a hibáit és olyan hosszasan monologizálja, hogy mi vele a baj, míg aztán tényleg elhiszi, hogy az életre is alkalmatlan és nincs helye a Világban.
Mindannyian különleges képességekkel, erővel születünk, mind jók vagyunk valamiben. Akad, akinek kimagasló a nyelvtudása, vannak magas empátiával rendelkezők, mások abban remekelnek, hogy egy perc alatt csinálnak káoszt a rendből, van, aki gyorsan fut, én meg alighanem gyorsan érzek. Meg intenzíven. Ez a szuper erőm. Sok időm volt megtanulni, hogyan járjak keljek a Világban az átlagosnál magasabb szenzitivitással, néha el tudom rejteni, néha nem félek megmutatni, sokszor meg magától jön elő és olyankor rettentően utálom, mert nagyjából úgy érzem magam, mintha pucéran állnék egy tank előtt és tudom, hogy én húzom a rövidebbet, pedig utálok veszíteni.
Pár évig kísérleteztem a küzdősporttal. Nem a verekedés miatt, inkább a szellemiségét akartam átültetni az életembe és jó kontrollgyakorlatnak is tűnt. Ott megtanultam, hogy felkészülten várjam az ütéseket. Azt viszont nem mondták el, hogy vannak olyan ütések, amikre nem lehet előre felkészülni. És azt se mondták el, hogy nem lehet egy egész életet fedezékből leélni. Mert amikor az ember kesztyűs keze folyamatosan az arca előtt van, és a következő ütést várja, nem látja meg, mi van a ringen túl. Takarásból nehéz meglátni, ki milyen szándékkal közelít, így néha azt is leverjük, aki simogatni jön.
Azt hiszem, ha van valami jó abban, hogy a Világom kibillent az eddigi medréből, az az, hogy észrevettem, hogy az életem jelentős részét takarás mögül éltem, felkészülten várva a következő pofonra.
Észrevettétek már, hogy milyen zseniálisan teszi rendbe magát a lélek, amikor nem hadakoztok? Attól a pillanattól, hogy nem akartam küzdeni, jó lenni, elfogadható lenni, nem akartam kívülről rendbe tenni az összeomlást, az egyszerűen megszűnt összeomlani és elkezdett épülni. Maguktól kerültek helyükre dolgok, érzések, emberek, helyzetek és magától kezdett éledni a csodákba vetett hitem. Olyannyira, hogy aki ma azt mondja, nincsenek unikornisok, egyenesen szánom.
Tévesen kívül kerestem a rendet, de nem fordítottam időt arra, hogy belül rendet tegyek. Ha megteszem, nem eldugni akarom a pucér lányt a tank elől, hanem büszke lettem volna rá, hogy odaállt. Mert egymagában erősebb, mint a Világ összes nyomorúságos tankja. Egy egész hitrendszer összeomlása kellett hozzá, hogy ne féljek attól, aki vagyok, hogy nem féljek attól, kinek fognak gondolni, ha nem ugrom majd elég magasra, hogy ne féljek attól, hogy kiütnek. Már tudom, hogy fel fogok állni. Mert baromi jól bírom a pofonokat. És kész vagyok rá, hogy erősebb legyek.
Az átalakulás, a fejlődés fájdalmas dolog. Hogy miért éri meg néha mégis keresztülbattyogni a tisztítótűzön? Mert közben leég minden, ami hamis, aminek nincs ott a helye, ami nem szolgálja a fejlődést. Persze, ha akarunk is fejlődni. De ha már itt vagyunk, szerintem ne spóroljuk ki.
2022 nehezen született meg. Féltem tőle, de már várom. A Tündérkert csodákat kelt életre. Azok viszont odabent születnek. Úgy vagyok hiteles, ha elmondom, hogy ezek a csodák néha elvesznek. Hogy a sötétség rövid időre utat törhet. De ez nem baj. Az élet nem mindig könnyű és a legnagyobb csatákat sosem külső ellenséggel, hanem magunkkal vívjuk. Nem baj, ha elbukunk, nem baj, ha nemet kapunk, nem baj, ha kiütnek. Mert a legnagyobb veszteségek idején tanuljuk meg, mekkora erő lakik bennünk. Én már nem vagyok hajlandó sem félni, sem eldugni a sajátomat. Nem érdekel, ki milyennek gondol, kinek vagyok elég és kinek nem, mert nincs jelentősége.
Jelentősége a jónak van. Annak a jónak és szeretetnek, amit egymásnak adunk, amivel a Világot gyógyítjuk. Jelentősége egy gyűlölettől, álarcoktól mentes, önazonos életnek van. Jelentősége a megvalósított álmoknak van. Erő sosem lesz sem hazugságban, sem gonoszságban. Ereje a szeretetnek, jóságnak és igazságnak van, minden más max fitogtatja a nem létező hatalmát.
2022 megtanította, hogy inkább kapjak pár pofont fedezék nélkül, mint hogy olyan életet éljek, amiben folyamatosan félig takarásban rejtőzöm és a következő pofonra készülök, illúziókat kergetek és már magamat se látom tisztán. Inkább legyen 2 perc igazi békém, mint több évnyi hamis. Ezt kívánom Nektek is az Új Évre! És hitet a jóban, a csodákban, a mesékben, amik legyenek bár nagyon mélyen, kerüljenek bármilyen messzire, mindig visszatalálnak azokhoz, akik érdemesek rá, hogy a szívükben hordozzák őket.
2022-ben ezért sok csoda lesz a Tündérkertben. És sok írás, amit elhanyagoltam, pedig legalább annyira része a mesék birodalmának, mint a mesés dekorációk. Ebből az évből nem megyünk ki könyv nélkül, és sok egyéb meglepetéssel is készülök Nektek. Úton a Tavasz.