Szívtündér

Tündérországban nem különösebben nagy dolog varázsolni, hiszen ott mindenki tud.

Ám egy napon különleges Tündér született. Ránézésre nem különbözött a többiektől, pont ugyanúgy cseperedett ő is, mint a testvérkéi, pillanatok alatt sajátította el a repülés tudományát, beszélt az állatok és a szél nyelvén is, ám nem volt varázsereje. Egy csepp sem.

Hiába próbált kívánságokat teljesíteni. A kis tündér napestig gyakorolt, varázsigéket mormolt, koncentrált erősen, sokkal erősebben is, mint társai, mégsem sikerült egyetlen varázslata sem. Nagyon szégyellte magát és bár a többiek szerették így is, hiszen kedves volt és jószívű, ő mégis úgy érezte, nincs keresnivalója a Tündérek közt. Úgy érezte, nem jó semmire és csak csalódást okozna, ha itt maradna, így elhatározta, hogy elköltözik a Földre, ott talán senkinek nem tűnik majd fel és senkit nem zavar.

Az első napokban nagyon magányos volt az idegen helyen, hisz csak a madarakkal beszélgetett, ám hamarosan ismerős dalocska ütötte meg a fülét. Egy apró házból szűrődött ki a hang. A kis tündér kíváncsian röppent egyre közelebb és közelebb. Bekukucskált a kis ház ablakán és 5 éves forma kislányt pillantott meg, aki nagyon vidáman énekelt és hozzá még esetlenül táncolt is kicsit. A hangja olyan édesen szólt, hogy a tündér hirtelen el is felejtette, hogy a Földön jár. Az ismerős dallam, az ártatlan gyerekhang visszaröpítette őt Tündérország selymes rétjeihez, újra érezte az arcán a langyos szelet, akivel olyan sokszor beszélgetett repülés közben, érezte a virágok szirmát, amint megcsiklandozzák a talpát és hirtelen mérhetetlenül boldog volt. Elfeledkezve magáról közelebb repült az ablakhoz és apró orrát egészen közel dugta a hideg üveghez. Furcsa, de teljesen az volt az érzése, hogy a kislány látja őt. – Lehetetlen, gondolta magában. Ám a kislány egyre közelebb sétált az ablakhoz. Két apró kezével felkapaszkodott és orrocskáját is nekinyomta, pont úgy, ahogy a kis tündér.

– Te látsz engem? -kérdezte a tündér hitetlenkedve.
– Persze, hogy látlak! Úgy örülök, hogy megjöttél! Már nagyon vártalak!
A tündér elkerekedett szemekkel nézett rá.
– Te vártál engem? Az meg hogy lehet?
– Igen. Én hívtalak. Anyukám sok mesét olvas nekem és az egyikben azt hallottam, hogy a jótündérek teljesítik az emberek kívánságait. Lehunytam a szemem és arra gondoltam, bárcsak lenne egy jótündérem nekem is. Ő teljesíthetné az enyémet. Minden nap gondoltam Rád. Tudtam, hogy létezel és el fogsz jönni hozzám. Teljesíted a kívánságom, ugye?
– A tündér nagyon szomorú lett és lesütötte a szemét.
– Azt hiszem, rossz tündért hívtál. Nagyon szívesen teljesíteném a kívánságod, de nekem nincs varázserőm.
– Ó! A kislány lehajtott fejjel szipogott kicsit. – Megértem, ne félj. De ettől még biztos vagyok benne, hogy a jó tündért hívtam. És rámosolygott az apró tündérkére. –
– Játszol velem?- kérdezte gyermeki örömmel?

A kis tündér nagyon boldog volt, hogy játszópajtások lettek. Minden nap meglátogatta és rengeteg kalandot éltek át együtt. Sokat mesélt a kislánynak Tündérországról és a többi tündérről is, a szélről a virágok illatáról, a mesebeli tájról. Egy nap, mikor a fűben fekve a felhőket bámulták és történeteket találtak ki róluk, a kislány azt mondta:
– Az az érzésem, hogy hamarosan meglátom Tündérországot. Míg nem jöttél, sokszor féltem, de most, hogy meséltél nekem erről a helyről, már nem félek, mert tudom, hogy eljuthatok oda.
A kis tündér nem egészen értette, de nem szólt semmit. Hagyta, hadd higgye csak a kislány, hogy egyszer odajuthat. A délután pedig csendesen, nyújtózkodva telt el rajtuk.

Másnap a kislányt nem találta sehol. Sietve röppent végig a házon, a szobákon, kereste a kertben, a játszótéren, még az óvoda udvaráig is elrepült, holott odáig soha nem merészkedett ezelőtt. Mindenütt kereste, de sehol nem találta. A felnőttek sokat sírtak, telefonálgattak és bár nem értette jól, azt mégis sikerült megtudnia, hogy a kislány nagyon beteg, kórházban van és soha nem jön már haza.

A tündér ijedten röppent ide-oda, nem tudta, mitévő legyen, kitől kérjen segítséget. Átkozta magát, amiért nem tud varázsolni, dühös volt, hogy nem tud segíteni és nagyon aggódott a kislányért.
Napok teltek el, de a helyzet csak romlott és a tündér hiába várta haza a kislányt. Érezte, hogy közeledik a búcsú ideje. Érezte, hogy a kislány hosszú útra indul. „Tündérországba megyek!” hallotta a fejében a vékony, boldog kislány hangot. Berepült a szobába és nézegette a sok játékot, amik mind szomorúan várták haza kisgazdájukat.

Ekkor hirtelen egy rajzot is észrevett, amit idáig soha nem látott. Egy tündér volt rajta, aki varázsol, mellette pedig egy mosolygós kislány.

– Jól van. Megpróbálom! Még egyszer utoljára megpróbálom! -kiabálta elszántan és apró tündérszívének minden erejét összeszedve koncentrálni kezdett. A kislányra gondolt és arra, hogy az ő arcát még ezer szélnek kell simogatni, ezer virág illatát kell éreznie, cirógatnia kell a napnak és ezerszer csiklandozni a fűnek. A kislánynak itt kell maradni!

Ökölbe szorított kézzel koncentrált, beleremegett minden porcikája és hirtelen varázslatos dolog történt. A tündér emelkedni kezdett, pedig nem használta a szárnyait. Egyre magasabbra és magasabbra szállt, közel a felhőkhöz, közel a naphoz, közel a hatalmas fényhez. Míg emelkedett, édes virágillatot érzett, a szél ismerős dallamokat énekelt neki és megannyi csodálatos képet látott a kislányról aki meggyógyult és millió kalandot élt át a Földön. Látta futni, nevetni, látta felnőni, látta őt anyaként, látta, amint nagyon boldog. Ezeket a képeket látta és mosolyogva tűnt el a fényben, ami elárasztotta az eget és földet, és még Tündérországba is beragyogott. Ez volt az apró tündér egyetlen, utolsó és legnagyobb varázslata.

A délutáni nap melegen sütött be a kórházi szobába, ahol a kislány feküdt. Felült az ágyon és az ablak felé lépkedett. Tudta, hogy a kis tündér nem lesz ott, mégis nekitapasztotta a két kis kezét és hozzányomta az orrát. Lehunyta a szemét és figyelt. Bár nem látta, de érezte a tündért.
Az emberek csodának gondolták a gyógyulását. Nem volt rá magyarázat, hisz ilyen súlyos szívbetegségből nem épülhetett volna fel.

Tündérszívű, – így nevezték őt, mert olyan jó és kedves volt. A kislány pedig tudta, hogy a név, amit kapott, valóban igaz, mert egy apró tündér az egyetlen és utolsó varázslatával neki adta a sajátját. A tündér azóta is ott él a szívében, ahol mesék és virágok nőnek. Ha a kislány látni akarja, csak befelé kell figyelnie és követnie a hangját, ha pedig így tesz, megtalálja a tündért és vele Tündérországot.

Azóta is úgy él, hogy vigyáz a varázslatra és vigyáz a kis tündérre, aki a szívébe költözött.