Ez a kis tündér itt maradt. Nem azért, mert így akarta, csak mire kikavarodott egy szélviharból, bezáródott előtte Tündérország ajtaja. Bezárult előtte a mesék és álmok birodalma, eltűnt a többi tündér is, ő pedig itt maradt köztünk. Egyedül.
Először nagyon szomorú volt a számára idegen világban, mindent megpróbált, hogy végre hazajusson, tudta, hogy soha nem talál itt otthonra. Köztünk nem használhatta a szárnyait, mert ahogy megpróbálta, rögtön el akarták kapni és be akarták zárni őt. Nem állhatta a gonoszságot és kegyetlenséget sem, amivel otthon soha nem találkozott, de az embervilág hemzsegett tőlük. A kis tündér egyre erőtlenebb lett az emberek közt és egy idő után azt sem tudta, repült-e ő valaha, vagy csak álmodta az egészet.
Egy napon egy szőke kislány akadt az útjába, akinek annyira megtetszett, hogy játszani akart vele és meséket követelt tőle. A tündér nem ismert egyet sem, ezért Tündérországról kezdett mesélni. És csak mesélt és mesélt a csodás birodalomról, ahol szépség van, ameddig a szem ellát, mesélt a vidám, beszélő állatokról, végtelen zöld mezőkről, szivárványokról, amiken le lehet csúszni, akár a csúszdán, pillangókról, viccesen tekeredő fákról, a kastélyról és a többi tündérről, akiknek varázserejük van.
A kislány ragyogó arccal és tátott szájjal figyelte. Hinni kezdett a tündérekben és egy olyan helyben, ahol nincs szenvedés, gonoszság és kegyetlenség. A tündér annál erősebb lett, minél többet mesélt a kislánynak. Tudta, hogy nem juthat haza, ezért úgy döntött, Tündérországot hozza el mindazoknak, akik képesek hinni benne. Megtanítja az embereket szárnyak nélkül repülni, és varázspálcák nélkül varázsolni. Segít nekik hinni.
A tündér azóta is köztünk él. Ahol csak megjelenik, minden virágba borul és hirtelen szeretet tölti meg a levegőt. Talán Ti is találkoztatok már vele.