A sellő egy víztükörben kémlelte arcát, s eképpen töprengett:
Látom az elnyomót és az elnyomottat,
Látom a félelem kreálta félholtat
a nyertest a vesztest a lázadót,
a magáért kiállni képest,
és a fejet hajtó megalázkodót.
A forradalmárt az elhallgatót,
a nyugodtat, az izgő mozgót.
Látom a csetlőt, látom a botlót,
az egy helyben állót, néha a haladót.
Látom a hibákból tanulót,
s az újra elkövetőt, látom az anyát,
a nőt és a serdülőt.
Látom a múltat, összefüggés nélkül,
pedig minden hibám ugyanarra épül.
Látom a felnőttet, látom a gyereket,
látom az előttem tornyosuló hegyeket.
Látom az egyszerűt is túlbonyolítót,
látom a saját lábában is elbotlani tudót.
Látok egy színészt, látok egy szervezőt,
látok egy írót, álmokat tervezőt,
Látok egy tanárt is, lelkeket foltozót,
Látok egy nyűgös és megfáradt dolgozót.
Látok egy építőt, csodákat alkotót,
Látok egy vezetőt, követőt, álmodót.
Látok már ráncokat, időnek múlását
Tűröm egy ideje lelkemnek zúgását.
Látom a mindennek szépen megfelelőt,
látom a szétszórtat, mindent elfeledőt.
Látom a koplalót, mindent is megevőt,
Látom a lelkesen felhőket terelőt.
Látom a múltat és látom a jelent
Jövő fonalából erős kérdőjelet.
Látom, hogy nem tudom, mi is a valódi
Látom, hogy nehéz lesz mindent megtanulni.
Épp ezért mellékes ki vagyok, ki voltam
Innentől leszek hát az, aki akartam.