Volt egyszer egy sárkány, aki félt a tűztől, ami benne rejtőzött. Félt a saját erejétől, ezért soha nem használta.

Mikor kis sárkány volt, véletlenül, egy elhamarkodott pillanatban olyan tüzet csinált, ami percek alatt elemésztette a szívének oly kedves fákat. Ezután attól félt, hogy ha újra használja, a sárkánytűz megállíthatatlan pusztításba kezd és elveszítheti azokat is, akik közel állnak hozzá. Félt a haragtól is, mert akárhányszor dühbe gurult, a tűz, ami szívében lobogott, elemi erővel akart kitörni belőle és minden higgadtságára szüksége volt, hogy le tudja csillapítani magában.

Egy idő után egyre magányosabb lett, féltett önmagától mindenkit, így, hogy ne árthasson senkinek, messze, a varázserdő legtávolabbi barlangjába költözött.

Sokszor átkozta a mágiát, amiből született. Nem értette, hogy miért kapott ekkora hatalmat, ha az csak arra jó, hogy elvegyen tőle mindent, amit szeret.

Évszázadok teltek így, magányosan, mikor egy téli napon sírás ütötte meg a sárkány fülét. Egy apró virágtündér volt. Túl messzire repült a palotától és a fagy beszőtte szárnyait. A hó teljesen beterítette, fázott és kezdte elhagyni minden ereje. A sárkány tétován álldogált mellette, tudta, hogy hiába repülne vele a palotába, az olyan messze van, hogy nem érne oda idejében, a barlangban pedig nincs elég meleg ahhoz, hogy megmenthesse a kis tündért.

Nem maradt hát választása, tekintetét egy közeli rőzserakásra szegezte és olyan aprót fújt, amilyen aprót csak tudott. A rőzse azonnal lángra kapott és a kis tündér hamarosan érezte is a meleget. A tűz ereje kiszabadította a szárnyait a fagy könyörtelen fogságából és a meleg feloldozta elgémberedett tagjait. Nagyon hálás volt a sárkánynak, aki megmentette az életét, ő pedig rájött, hogy a hatalom, amit birtokol, nem csak pusztíthat, hanem életet is menthet.

Megértette, hogy nem kell félnie a tűztől, csak meg kell ismernie, hogyan uralhatja.

Miután napestig gyakorolt, megértette, hogy a tüzet ajándékba kapta a mágiától. A tűz lehetőség. Ott lobog legbelül, akár jóra, akár rosszra használja.
Megértette, hogy a tűz erejétől nem szabadulhat, hisz sárkánynak született, de hogy mit kezd vele, csak rajta múlik.

-Gondolkodtál már rajta, hogy mi az élet értelme?
-Nem igazán értem a kérdést.
-Hát tudod, hogy miért vagyunk itt?
Téged soha nem érdekelt?
-Azért vagyunk itt, hogy finomságokat találjunk az avarban. Meg biztonságos helyet a hideg elől. Meg hogy családunk legyen.
-Persze, ez mind fontos, de ezen kívül? Nincs olyan érzésed, hogy lennie kell valami másnak is?
-Nincs. Mostanában furákat kérdezel.
-Mostanában furákat gondolok. Arra gondolok, hogy az élet talán több ettől.
-Hogyhogy több? Több, mint egy alma az avarban?
-Nem igazán tudom elmondani. Inkább érzem ezeket a dolgokat. Itt belül. Olyan, mintha hívna valami. Valami egészen különleges. És csak én hallom.
-Még szerencse, hogy csak Te hallod. Abból nagy baj lenne, ha minden süni ilyen badarságokat hallana.
-Nem badarság. Ez igenis fontos.
-Az, persze. Emlékszem, a nagypapám mesélt egy süniről, aki ugyanilyen fontosakat gondolt. Megunt süni lenni és elment Világot látni. Kereste a nagy célt.
-És megtalálta? Mondd, hogy igen.
-Azt nem tudom, de sok évre rá visszajött és azt mondta, hogy már tudja, hogy milyen értékes az alma az avarban. Látod, végül ő is erre jutott.
-És mi van, ha nem így értette?
-Hát hogy érthette volna másképp?
-Azt nem tudom. De ahhoz, hogy megtudjam, azt hiszem, nekem is el kell indulnom.
-Ahhoz, hogy ugyanoda érkezz? Ez olyan, mintha körbe-körbe mennél feleslegesen. Nézd a kopogtatót, amiben ücsörögsz. Körbeér az is. Ugyanoda jutsz.
-Ez így van. Ugyanoda érkezem, ha elindulok.
-Akkor meg mi értelme van? Mi változik?
-Nem mi, hanem ki. Én változom. Én már nem leszek ugyanolyan. És másként fogok örülni az almának az avarban.

-Továbbra is butaságnak gondolom az egészet.

-Továbbra is azt mondja valami itt belül, hogy induljak el. És olyan hangos, hogy nem tudok nem hallgatni rá.

Évszázadokkal ezelőtt a Világ be akart törni Tündérországba. Irigyelte a sok szépséget és jóságot, amit ott talált. Elhatalmasodott benne a gazság, elharapódzott a gyűlölet és gonoszság, ami belülről mérgezte Őt. Magának akart minden hatalmat. Úgy gondolta, el kell pusztítania a Tündérek birodalmát és Meseországot. Magának akarta a meséket, a hit erejét, mert érezte, hogy ezek hatalma mindig sokkal nagyobb lesz az övénél.

A tündérektől távol állt a harc és bár tudták, hogy a Világ sokkal nagyobb és erősebb, mint ők, minden erejükkel és varázslatukkal azon voltak, hogy távol tartsák.

Gondosan elrejtették legnagyobb kincseiket, a meséket és készen álltak rá, hogy ha kell, az életük árán is megvédjék a Birodalmat.
Meseországgal szövetkezve készültek a harcra. A palota körül egyre gyűltek a csodás lények és a mesék parancsolói. Az unikornisok patkóinak dobogásánál csak a palota felett repkedő sárkányok üvöltése volt hangosabb. A Mikulás csatasorba rendezte a manóit és harci szekérré alakította szánját, a Húsvéti nyúl festékpatronokat és záptojásokat készített a kosarakba, még a mindig békés és jóságos játékmackók is gyakorolták a harci kiáltásokat. A mókusok mogyoróból készítették a töltényeket a csúzlikba, a teknősök páncéljaikat adták a tündéreknek, hogy pajzsként védelmezzék őket, a büszke sasok, madarak és pillangók a légi támadás megszervezésén dolgoztak. Mindenki sürgött-forgott, fegyverkezett a palota körül…egyedül a Tündérkirályt nem látta senki.

Ódon kastélyának falai közt, szobájába zárkózva figyelte, mi zajlik birodalmában. Elborzadva látta, amint legkedvesebb tündérei nehéz páncélokba bújnak és olyan harcra készülődnek, amit soha, senkinek nem lenne szabad megvívni.
A csata előtti estén kilopózott a kastélyból és átrepülte birodalmának minden szegletét. Sellőkkel úszott, az égkék forrásokból feltörő hűs vizekkel nyugtatta fáradt lelkét, táncolt a langyos szellővel, közben tücskök és madarak költöttek neki szonátát és ezerszín virágok sereglettek köré. A csillagtengerben pedig, ami utat mutat, hosszasan kémlelte a jövendőt. És megtalálta Önmagát. Pontosan tudta, mi a feladata, már értette, mit kell tennie.

Végignézett a végtelen, selymes füvű réteken, ivott a harmatos vizű patakból, leült az ezer éves vén fűzfa alá, hogy felidézze uralkodásának legszebb pillanatait, majd útnak indult, hogy megcirógassa birodalmának minden kis és nagy lakóját, megölelje alvó tündérgyermekeit és végezetül átölelje a palotában békésen álmodó Tündérkirálynőt. Utoljára.

A csata reggelén a birodalom minden lakója készen állt életének legnagyobb harcára. Felkészültek rá, hogy megvédjék a meséket és a saját csodájukat. A Tündérkirálynő és a kis tündérek kétségbeesetten keresték a Tündérkirályt, de sehol sem találták. Keresték a birodalom minden szegletében, keresték az erdőkben és réteken, égen és földön, de úgy eltűnt, mintha soha nem is létezett volna.
A Világ felfegyverkezett minden sötét erejével és nekilódult, hogy elpusztítsa a mesék és varázslatok birodalmait. Tudta, hogy odabent a varázslat ugyan erős, de a falak törékenyek, akár egy üveggömb. Egyetlen mozdulattal összeroppanthatja azt és már fel is falhat mindent, amit ott talál.

Kevélyen, büszkén állt a kapuban és csapásra emelte sötét karjait. Iszonyatos erejű ütést mért a falakra, de azok meg se remegtek. A Világ újra lecsapott, ezúttal az előzőnél is pusztítóbb erejű ütést mérve az apró kőfalakra, de azok olyan rendíthetetlenül álltak ott, mintha csak a szellő simogatta volna őket. A Világ ettől olyan éktelen haragra gerjedt, hogy ahogy csak bírta erővel, ütötte, rúgta és vágta a birodalom kapuit, de a falak állták az ütéseket és nem hagyták, hogy a gonoszság átjusson rajtuk.

A Tündérkirálynő és a tündérek, de hamarosan az egész birodalom megértette, mi történt.
Ez volt a Tündérkirály utolsó és legnagyobb varázslata. A harc előtti este, a csillagtengerben a király megértette, hogy az ő feladata megóvni Tündérország csodáját. Miután elbúcsúzott mindattól, ami számára kedves, még utoljára kiállt a palota erkélyére és végignézte a napfelketét. Végignézte, ahogyan a nap fáról fára, bokorról bokorra beragyogja és felmelegíti birodalmát, gyönyörködött a fény erejében és tudta, hogy soha nem hagyhatja kihunyni azt sem a birodalomban, sem az ott élők szívében. Utolsó varázslatával a birodalmat körülvevő kőfalakba varázsolta örök és elpusztíthatatlan lelkét, hogy azzal védje meg mindazt, ami számára a legfontosabb.

A Tündérkirály önfeláldozása akkora varázserővel bírt, hogy a Világban addig csak szunnyadó Jó fénye olyan iszonyatos erővel kezdett ragyogni, hogy erősebb lett a benne uralkodó gonosznál, aki így visszavonulót fújt és fejet hajtott a Jó győzelme felett.

Ezen a napon kötött egymással szövetséget Meseország, a Tündérek birodalma és a Világban uralkodó Jó is. A varázslat birodalmai a mesék és csodák egy részét adták ajándékul a Jónak, hogy ha újra felerősödne a Világban a gonoszság és kapzsiság, legyen ereje legyőzni magában őket. A Világ azóta is őrzi ezeket a meséket és megosztja mindazokkal, akik a benne lévő jót szolgálják.

A Tündérkirály tette átírta a birodalom történetét és nemes lelke azóta is ott él a törékeny falakban, hogy a Világ gonoszságától megóvja a varázslatot, megóvja a meséket és megóvjon mindent és mindenkit, akit szeretett.
Tőle lett a Tündérbirodalom és Meseország varázslata örök. A mesék hitet adnak a csodákban, az ott élő tündérek pedig évről-évre újabbnál újabbakat szőnek. A mesék általuk születnek, de a Tündérkirály az, aki egész lelkével védi, megtartja és megóvja őket.

Ennek a Tündérkirálynak a földön sok neve van. Néha a szerelmünkként, néha a férjünkként szólítjuk őt, néha pedig csak azt mondjuk neki: Apa.

Utolsó mesém a Tiéd, Tündérkirály. Nem találod meg magad szereplőként, Téged nem írtalak bele egybe sem, mégis benne vagy mindegyikben. Benne vagy a Tündérkert minden lélegzetében. Mert volt erőd megóvni egy kislány lelkében a meséket. Volt erőd távol tartani a Világ gonoszságát, hogy az a kislány szabadon és félelem nélkül ismerhesse meg Meseország és tündérek titkait, hogy aztán felnőttként elmesélhesse őket.

Ez a mese köszönet minden Tündérkirálynak, aki megóvja a rá bízott törékeny varázslatot, nem engedi betörni a Világ gonoszságát a kis tündérek sem a Tündérkirálynők szívébe. Ti teszitek igazzá számunkra a meséket.

Ez a mese pedig, sok társával együtt szerepelni fog abban a most születő könyvben, amivel már régóta tartozom és aminek végre elkezdődtek az előkészületi munkálatai. Hogy mekkora bennem az izgalom? Ilyen nagy!

A szörnyek? Ott vannak. Nem tagadhatod a létezésüket. Nem is érdemes. Gátlástalanul felzabálnak mindent, ami az útjukba kerül, hogy aztán belőled nőjenek nagyra. Megsebeznek? Irdatlanul. Sok helyen vérzel? Egy idő után nem számolod. Veszítesz közben álmokat, hitet, barátnak hitt embereket? De még mennyit. Feladni készülsz mindent, amiért addig küzdöttél? Meglehet. De közben talán észreveszed, hogy tanítanak. Egy idő után rájössz, hogy a szörnyek nem ellenségek, a szörnyek leckék. Arra tanítanak, hogy válassz. Hogy dönts. Már nincsenek félmegoldások, bele kell állnod a saját erődbe, nem megtorpanni, nem megijedni tőle, nem félni attól, hogy elég, vagy, vagy sem. Szembe kell nézned mindazzal, aki vagy. Az erejével is.

A szörnyek lehetnek a legnagyobb tanítóid. Erősebb leszel általuk, kitartóbb, okosabb és megtanulsz átlépni a saját korlátaidon. Mert mellettük ragyog igazán az ablak. Mellettük fogod észrevenni azokat a dolgokat, amik virágoznak az életedben, amiért, akikért hálás lehetsz, akik átvilágítanak a legnagyobb sötétségen is, hogy tudd, merre kell menned, tudd, hogy nem vagy egyedül és mindig emlékezz rá, ki vagy. Hogy ne felejtsd el, miért vagy itt, miért, kikért dolgoztál, miért vagy az, aki és mit vállaltál feladatodul a Világban. Emlékeztessenek az útra, amit idáig megtettél, hogy legyen erőd menni tovább.

A szörnyek ott vannak, de Te az ablakra figyelj. Ne feküdj le, ne add a lelked, hagyd virágozni, erősítsd meg az indákat és világíts.
Mert a fény benned van. Amikor elég erős lesz, nem csak megvilágítja a szörnyeket, de el is pusztítja azokat.

Most viszont csak nézd az ablakot, tudd, hogy mögötte csodák várnak, gyönyörködj a fényében, hagyd, hogy átmelegítsen és halld meg a mögüle beszűrődő hangokat. Érted szólnak, téged hívnak. Most hagyd a szörnyeket. Most a rózsára figyelj. Arra, ami benned virágzik. És hagyd, hogy a hited, amit másoknak oly bőkezűen osztogatsz, kivételesen benned is erősen ragyogjon.

Kiből lesznek a hősök? Különleges képesség kell hozzá? Különleges neveltetés? Vagy elég egyetlen jó időpillanatban meghozott döntés?

Eddie Munson nem volt különleges, nem rendelkezett a hősök egyetlen ismertetőjegyével sem, nem volt bátor és a legtöbbször megfutamodott, amikor a dolgok rémisztővé váltak, még akkor is, ha belül mélyen tudta, hogy mi lenne a helyes. Tudta, hogy elfutni gyávaság. De egyszer másképp döntött. Egyszer a hite, a barátai szeretete, a másokért való tenni akarás és a veszteségek miatt érzett düh akkorára nőtt, hogy nem tudott más lenni, csak bátor.

Mindannyiunknak megvannak a maga Vecnái. Démonok és szörnyek, akik a gondolatainkon élősködnek, akik elől elfutunk, mert szembenézni a saját félelmeinkkel olyan teher, amit nem viselünk el. De a saját gyávaságunkkal legalább olyan szörnyű.

Sokan talán azt hiszik, hogy Eddie a gonoszt győzte le aznap, pedig sokkal nagyobb diadal az övé. Eddie Munson saját maga fölött aratott győzelmet azzal, hogy leszámolt a félelmével.

Mert létezik egy Vecnánál is sokkal nagyobb és félelmetesebb ellenség. Az a belső hang, ami azt mondja, félsz, gyáva vagy, nem vagy rá képes, el fogsz bukni.

Eddie Munson nem volt hős, de képes volt azt mondani annak a hangnak, hogy pofa be! A metál már csak ilyen. 😃

Abban a gitárszólóban totál hangerőn szólalt meg a remény, a küzdelem, a soha fel nem adás hangja, és megváltoztathatatlanul elnémította a félelmet. Olyannyira, hogy bár Eddie Munson nem született hősnek, mégis az egyik legnagyobb lett mind közül.

Bátorság győzelmet aratni a gonosz felett, de legyőzni önmagad, minden kétség, a múlt minden siralmas tapasztalata ellenére, az hőstett.

Senki nem születik hősnek. De bárki azzá válhat. Egyetlen döntésen múlik minden, egyetlen bátor percen, egyetlen hangon, ami erősebben üvölt odabent, mint a kétség és félelem hangja.
Itt az ideje feltekerni az erősítőt.
Szóljon rendesen, mert ez bizony zeneeeee!

Egy sárkánybébit mégse engedhetünk egyedül mászkálni, anyukája biztos, ami fix, a kopogtatón tartja karmait. 😀 Drágáim, bocsánat, hogy kicsit elvesztem, de a kreativitás már csak ilyen. Az ötlet gyors, a kivitelezès lassabb 😂 A kutyusom körmeit, sőt karmait kellett már vágni és ahogy ránéztem, azonnal bevillant, hogy a sárkány karmait is de jó lenne kopogtatóba applikálni, ha pedig a bogarak beindulnak a fejemben, addig úgysem nyugszom, míg meg nem születik valami. Folyamatosan tökéletesítem, mivel innentől ez az ötlet és technika is a Tündérkert Dekor egyedi stílusjegyeinek egyik meghatározó eleme lesz. 5 ember 3 napon keresztül túrta a netet, hazai és külföldi oldalakat egyaránt, de hasonlót se találtunk, így van szerencsém bemutatni egy újabb, valóban egyedi kopogtatót. Sajnos rengeteg stílusjegyem került már másolásra, szinten minden meghatározó jegyet koppintanak az "inspirálódók”, ami azon túl, hogy nekem konkrét fizikai fájdalom, hisz annak a kreatív, szeretettel átszőtt alkotási folyamatnak a lábbal tiprása, ahogyan és amilyen sokáig ezek a darabok épülnek és szépülnek, mire végül megszületnek, de sajnos még az egyedi jelzőt is elveszítik miattuk. Viszont megmaradnak eredetinek. Azt ugyanis nem lehet elvenni tőlük, se a Tündérkerttől. A forrás, ami össze nem illő élettelen anyagok halmazából kreativitással életre kelt valamit, ami addig nem volt, a legkevésbé beárazható, mégis a legfontosabb dolog, amire az egész épül. A végeredménye talán másolható, a teremtő képesség viszont nem. Azt ugyanis nem lehet egyik fejből a másikba tenni. Az én fejemben és szívemben megvan és hálás vagyok érte, mert ez a garancia arra, hogy a Tündérkert újra és újra képes lesz megújulni és egyedit, eredetit hozni. Köszönöm Nektek, hogy ezek a szavak számotokra is sokat jelentenek, köszönöm, hogy messziről megismeritek a stílust és köszönöm a türelmet, amivel egy-egy újabb alkotás világra jövetelét várjátok. Értetek, akiknek érték a kreativitás, sokat jelent az egyedi, értetek agyalok és szöszmötölök mindig valami újon. És még sok meglepetésem lesz. Az egyik egy bizonyos könyv…🙃no de előtte még rengeteg varázslat és kis borzongás is vár itt rátok

Minden ezen a helyen belőletek születik. A csodaváró tekintetekből, a nagy udvari szaladgálásokból, a kerek kacagásokból. A fekete kócok egy szeleburdi kislány zabolázatlan, kunkori hajából.

Ti vagytok az inspiráció, a jóleső fáradtság, az öröm, a képtelen helyzetek, Ti vagytok a gyerekkor, Ti teremtitek a csodákat.

Minden, ami vagyok, tőletek ragyog. Mert olyan Világban élek általatok, ami huncut, ahol természetesek az unikornisok, manók és tündérek, nincs lehetetlen, a szomorúság csak rövid ideig tart, minden problémára jut egy végtelenül egyszerű megoldás és sose fogy el az ölelés. Se a szeretet.

A gyerekkor végtelen csodája ragyog mindannyiótok szemében és ahogy rátok nézek, tudom, hogy bármi lehetséges.

Azt mondtam, valami fontosat szeretnék írni a varázslatról.

Létezik. Általatok.
Ti vagytok a varázslat, a remény, Ti vagytok a jövő. És tudom, hogy csodákat fogtok teremteni.

Boldog Tanévkezdést minden gyereknek a Roxforton innen és túl.

-Neve?

-Sárkány Sarolta. Tegnaptól. 342 évbe telt a névmódosítás, de végre megkaptam a hivatalos dokumentumot.

-Miért, eddig hogy hívták?

-Sárkány Sári. Az nem illett az új foglalkozásomhoz, amire vágyom.

-Eddigi foglalkozása?

-Gyújtogató.

-Referenciái, lássuk csak…Hát, maga nem túl sikeres a területén…csak egy hivatali tűzesetet látok, egy manó sérült meg és leégett a C épület. Mi történt?

-Baleset kérem. Tüsszentettem. Allergiás vagyok a virágporra, de csak a lingvamanodictusra, ami 1000 évente nyílik. Igen ritka fajta.

-Ez esetben nem lehet probléma. Miért jött a munkaügyre?

-Szeretnék más munkakört.

-Rendben, azt mondja van itt sárkányoknak pusztítás, tombolás, rombolás, légi bemutató…Légi bemutató? Ez nyilván véletlenül maradt benne, a Főnixekét írtuk át. Természetesen nagy szakértelemmel és odafigyeléssel. Hát hopika, előfordul. Ez mondjuk megmagyarázza a légi baleseteket és a sok felgyulladt boszorkányseprűt.

-De én nem szeretnék ilyesmit. Az én álmom a Broadway. Táncos szeretnék lenni. Balerina.

-Nos. A mi intézményünk támogató, erre természetesen van lehetősége. A kérvényével forduljon a Sárkányügyi Altanácshoz, kérjen időpontot online, általában 50-100 év közt van a várakozási idő. Amint leadta a kérvényt, a tanács megvitatja és pozitív elbírálás esetén továbbküldik a Sárkányügyi főtanácshoz. Csigák szállítják az okmányokat, 70.000 km távolságra van az épület, így beletelhet pár száz évbe, de számunkra a minőségi, átgondolt, precíz munkavégzés kiemelkedően fontos. Ezután, ha a főtanács elbírálta, kipostázzák az eredményt. Sajnos ez kis időt vehet igénybe, a Főtanács nagyon elfoglalt. 100 évente egyszer kapnak feladatot, azt hosszasan tárgyalják, mert mint említettem, számunkra itt a hivatalban a precíz, átgondolt, pontos munkavégzés mindennél előrébb való. Önöket szolgáljuk. Ezután, ha kezében a dokumentum, menjen a Sárkányügyi Minisztérium Környezetgazdálkodásért és Romboláshelyreállításért felelős osztályára, oda is időpontot kell kérnie…

-Sok hely van még?

-Alig. A Főminisztérium, az Egyesült lények al-és főtanácsa, illetve be kell szereznie néhány papírt. 1200-at.
Mivel csörög? Mi van abban a zacskóban?

-Virágpor…Lingvamanodictus…

- Anyuuuuu! Sanyi megszúúúrt!
-Te meg engem, mindig ezt csinálod, nem lehet veled játszani!
- De te szúrtál először!
- Meséltem már Nektek, nagyapa hogyan menekült meg a fagytól? – kérdezte nyugodt hangon az anyukájuk.
- Meséld el, meséld el! – kiabálták a kis sünik egyszerre.
- Csontig hatoló tél volt, olyan hideg, amilyet soha azelőtt nem tapasztalt Nagyapa. Az állatok közül sokan megfagytak a dermesztő hidegben és a mi családunk is majdnem odalett. Nagyapa maga köré gyűjtötte a gyerekeket és unokákat és mind összebújtak, hogy melegen tartsák egymást.
- És nem volt nekik szúrós?
- Dehogynem. Sok süni fagyott meg azon a télen magányosan. A mi családunk viszont a szúrós tüskék ellenére is azt választotta, hogy együtt erősebbek legyenek. Hogy melegítsék egymást. Így maradtak életben. Így győzték le a telet.
Schopenhauer sündisznó dilemmája számomra mindig inkább az összetartás és összetartozás erejéről szólt. Kicsit mind sünik vagyunk.
Mindannyiunknak megvannak a saját tüskéink, néha akaratlanul is megszúrunk vele másokat, meg persze olyan is van, hogy minket ér a sérülés. Akárhogy is, de szükségünk van egymásra. És vannak az életben olyan helyzetek, mikor össze kell zárnunk. A sértések és sérülések, a tüskék ellenére is, mert bizony vannak olyan helyzetek, amiket csak összetartással élhetünk túl.
Olyan időket élünk, ahol a széthúzás, az ellenség keresése határoz meg minket, ahol elhaparódzni látszik a gyűlölet és egyre nagyobb a közöny. Olyan időket, ahol rengeteg a tüske, amit akarattal állítunk egymásba.
Remélem ezek az idők ugyanakkor megtanítanak arra is, hogy ne az ellentéteket keressük. Megtanít arra, hogy egymás nélkül semmik vagyunk. Megtanít arra, hogy aki gyűlölködik, aki széthúzást, ellentéteket gerjeszt, magányosan fagy meg.
És talán megtanít arra is, hogy összefogással a legkeményebb tél is elűzhető.
A döntés és a felelősség egyedül a miénk.

-Sáfrány, mi ez a fejetlenség?

- Ne is kérdezd Bazsalikom, mindenki fel-alá rohangál. A medve bejelentette, hogy több termést kér a fűtésért, mindenki gyűjtöget. A teknős az előbb egy fejszével száguldozott, hogy betermelje a tüzelőt, de a csiga a fàhoz kötözte magát. Most futóversennyel döntik el, mi legyen.

- És hol a medve? Miért nem tesz rendet?

- Napszúrást kapott, hívták hozzá Bagoly doktort, aki azt mondta, kicsit meghibbanhatott a hőségtől.

- Végre egy értelmes intézkedés. És gyógyul már?

- Nem, mert a doki nem kezelte.

- Ugyan miért?

- Mert kezelés előtt kinevezte főispánnak.

- És???

- És azóta zseninek tartja, nem hibbantnak.

- Te jó ég! Akkor most mi lesz?

- Fogalmam sincs, de kapcsold le a szentjànosbogarat. A világítás is többe kerül. Csak a nyúlnak nem. De ennek okait most nem fejtem ki.

- Mókusoknak nincs kedvezmény?

- Semmi. Nekünk is kivan a makkunk az odúból, de mit tehetnénk?

- Beszélhetnénk a boltos békával, rà sokan hallgatnak.

- Bezárt. Azt mondta, elvették a béKATAlpát, így nem tud tovább boltot üzemeltetni.

- Akkor most mi lesz velünk?

- Mi lenne? Megoldjuk, ahogy eddig. Bennem buzog a tettvágy, mint erdőtűzkor mókusban az adrenalin. A bagoly szerint az fizetőeszköz, úgyhogy nem lehet baj.

- És ezt Te elhiszed?

- Bemondta a kobra, szóval az úgy van.

- De itt csak a kobra beszél, neki meg a bagoly mondja, hogy mit mondjon. Miért nem kérdezzük meg a sast? Ő annyi helyen jár.

- Pssssszt!!!! Elment az eszed? A sas a szárnyát se teheti be ide. Nem turul, csak ilyen keverék.

- És akkor most mit fogunk csinálni?

- Betakarítjuk a termést. És közben nem felejtjük el az álmainkat. Azok majd utat törnek maguknak. Az álmok olyanok. Nem lehet őket leradírozni. Azokat nem érdeklik a körülmények. Nekünk egy fontos dolgunk van. Mókusnak maradni. Bármi jöjjön is. Na de húzzunk bele, még rengeteg a feladat!

- Jól mondod Sáfrány! Még rengeteg dolgunk van.

- Nézz rám Kitti! Szerinted híííztam???

- Dehogy híztál Mercédesz, jól nézel ki, csini vagy!

- Hazudsz! Nem igaz, hogy nem látod! Behíztam a nyakam! Látod itt ezeket a combokat? Mint egy fatörzs! A héja csak azért nem zabált még fel, mert összekevert a fával! És a tomporom!!! Láttad Te már a tomporom??? Ez nem is tompor, hanem egy szőrös anyahajó! Nézz rám! Ne forgasd a szemed, nézzél meg hátulról! Ugye, tessék! Mint egy mamut hátsója! És azt mondod, hogy csini vagyok?!?!

- Szerintem csini vagy, nem látom, hogy…

- Egy szót se többet Kitti! Mit akarsz elérni? Hogy nyugodjak bele??? Talán faljak fel mindent, mintha minden rendben lenne? Neked nem számít, hogy mi van velem? Azt akarod, hogy léggömb legyek? Egy rozmár? Egy hájbáj? Egy tehén??? Egy trampli, egy…egy, egy debella???

- Jó, talán a combod valóban egy icipici…

- Most azt mondod, hogy kövééér vagyok??? Ezért vagyunk barátnők? Hogy lekövérezz? Csak így? Mindenféle figyelmeztetés nélkül? Durván? Nem tudtad volna finomabban megfogalmazni? Mondhattad volna, hogy teltkarcsú! Most koplalni fogok. Szenvedni! Miattad!

- De én csak…én nem is…én csak annyit, hogy…

- Megint kezded??? Szörnyű kínok közt elfogadom a hízás tényét, erre azt mondod, hogy nem is?…
De biztos nem? Mert ha azt mondod, hogy igen, nem eszem meg azt a szelet mogyorókrémes tortát. De ha úgy látod, hogy nem híztam, akkor mehet. Tudod, hogy milyen maximalista vagyok. Az örökkévalóságig tudom hajtani magam, pedig nincs is rá okom… Csak én látom kövérnek magam... Nyamm, isteni ez a torta! De jó, hogy Te is úgy látod, hogy nem híztam! Mindig megnyugtatsz. Na, akkor talán még ez a szelet is belefér… de hol van???

-Megetted az egész tortát, Mercédesz.

-Miiiiiiii????? És Te itt álltál és nézted??? Ölbe tett kézzel??? Nem is próbáltál megállítani??? Kittiiiiiii!!! Kövééér vagyok! Nézd meg, most biztos híztam! Nézz már ide! Kitti! Kittiiiiiiii, gyere vissza, de rögtön! Nem mehetsz el, válságban vagyok! Kitttiiiiii!!!!…

Hinni valamiben akkor is, mikor minden észérv ellene szól, mikor fàj, nehéz, lehetetlen. Hinni akkor is, mikor az eszed màr rég feladta, de a szíved szembemegy vele és nem kérdezi, mit akarsz, csak hisz tovàbb. Hinni akkor is, mikor minden elveszni látszik. Hinni reménytelenül, bizonyítékok nélkül, mindenki ellen, még magad ellen is. Hinni akkor is, ha nem tudod, meddig tart az út a célig, menni tovàbb, csinàlni, nem lemondani, nem elveszíteni, nem elveszni.

Ez a hit, ez az út az, aminek a végén kinyílik Csodaorszàg kapuja.

Hogy a kapu előtt àllsz, vagy kilométerekre tőle, nem tudhatod. Hogy kapsz-e jelet, hogy jó az iràny, nem tudhatod. Egy dolog biztos. Létezik egy hely, ahol a fű zöld és selymes, ahol harapni lehet a levegőt, a szél sosem túl erős vagy túl hideg, csak làgyan simogat, az eső nem áztat, csak megtisztít. Egy hely, ahol érzed a fàk lelkét, ahol a természet ritmusàra dobban a szíved és madàrdalból születnek szonàtàk. Nincs fent és nincs lent, nincs kint és nincs bent, nincs eleje se vége, nincs màs, csak egység és varázslat, béke önmagadban és béke önmagaddal.

Ezért a helyért pedig, legyen bàrmilyen tàvol is, megéri hinni.

Képzelj el egy Világot, ahol béke van és szeretet.

Képzeld el, hogy senkiben nincs ártó szándék. Képzeld el, hogy nem kell rejtegetned azt, aki vagy, mert mindenestől elfogadnak, legyél akár lassú, akár gyors, repülj, mássz, vagy épp csak poroszkálj.

Képzelj el egy Világot, ahol mindenki arra büszke, amilyen valójában, mindenki attól értékes, ami benne lakozik.

Képzelj el egy Világot, ahol mindig számíthatsz a másikra, mert mindenki tudja, hogy együtt erősebbek vagytok.

Ebben a Világban nincs nehéz feladat, mert mindig akadnak segítő kezek, amik megtartanak, vagy felsegítenek, ha elesnél.

Ebben a Világban mindenki teszi a jót, ezt a Világot a béke és harmónia színezi és a szeretet teszi törhetetlenné.

Most képzeld el, hogy ezért a Világért minden egyes nap teszel egy lépést.

Képzeld el, hogy mind teszünk egyet.

Tudd, hogy ez a Világ egyetlen lépésre van. Csak egyszerre kell lépnünk felé.

Talán nem ma és nem holnap jön el az ideje, de egyszer lépni fogunk.

Addig pedig mindenki megteheti a maga lépéseit, hogy közelebb hozza azt a napot.

Teheti a jót és bízhat. Felébredhet és másokat is ébresztgethet. Megmutathatja, hogy érdemes jónak lenni. Érdemes önmagunknak lenni. Érdemes észrevenni a csodákat és a varázslatot magunkban és körülöttünk.

Akkor az a közös, egyetlen lépés, ami még oly távolinak tűnik, egyre közelebb kerülhet.

- Juli, Neked adom a fél répámat.
- A Berci az egészet ígérte
- Azt a leborult nyúlüregét neki! Akkor itt az egész.
- Elég a fele.
- Ennyire szeretsz?
- Ennyire diétázom.
- Akkor tessék, a fele.
- Most azt mondod, hogy kövér vagyok???
- Dehogy mondom, te mondtad, hogy diétázol. Most mi rosszat mondtam? Mi van?
- SEMMI!
- Látom, hogy mérges vagy.
- Mondom, hogy SEMMI!
- Rendben, akkor itt az egész répa.
- Mondom, hogy diétázom, nem is figyelsz rám!
- Na jó, feladom.
- Jellemző, ennyivel elintéznéd!
- Mit?
- Mindent!
- Most mondtad, hogy semmi, erre meg kiderül, hogy minden.
- Mit nem értesz?
- Semmit se.
- Ez is jellemző. Mindegy, add a répát!
- Itt a fele.
- Sajnálod az egészet???
- FELADOM!
- JELLEMZŐ! Na, add azt a répát, nem tudom, hogy mi tart ennyi ideig!

Sokáig gyűlölettel néztem ezt a figurát.

Beletelt egy kis időbe mire rájöttem, hogy csak irigy vagyok. Irigy a belőle áradó természetes gyengédségre, a szelídségre, a női lágyságra. Irigy és dühös, amiért ez belőlem kiveszett.
Mind így indulunk neki.
Kislányként olyan egyszerű. Szépen ülni, szépen mosolyogni, szépen tanulni, bájosnak, jónak törékenynek lenni. Csak aztán jön az élet és néhányunkat, a kevésbé szerencséseket kicsit, vagy néha kicsit nagyon összetör. Aztán elrejtjük magunkban az egykor volt bájt és az egykori kislányokat.
Én másként döntöttem. Annyira meg akartam őrizni, hogy elbagatellizáltam a sérüléseket és töréseket. Inkább azokat rejtettem el, rájuk legyintettem. Hiába kaptam durvábbnál durvább pofonokat, elviselhetetlen élethelyzeteket, megráztam magam, hogy az csak karcolás, én tök jól vagyok, tök normális vagyok, tök szerethető. De ez nem volt igaz.
A bájos kislányt védtem odabent, aki bárhogy próbáltam vigyázni rá, átalakult bennem. Nem akartam kemény lenni, mégis az lettem, nem akartam megszűnni bízni, mégis sokszor vesztettem el a hitem, nem akartam, hogy eltűnjenek a mesék, mégis egyre távolabb kerültek tőlem.
Belőlem kiveszett az a lány annak ellenére is, hogy inkább tanultam egy leckét százszor újra és futottam bele pofonokba naiv ártatlansággal megint, mintsem tanultam volna az előző vesztes csatákból. De ez se volt elég neki, hogy megmaradjon. Az én kislányom nem volt többé bájos, a kezében pedig nem virágot, hanem kardot tartott.
Bármennyire is próbáltam újra törékeny lenni és szerethető, nem sikerült. Minél jobban gyűlöltem a lányt a karddal, annál inkább átvette az uralmat az életem fölött a düh. Őszintén nem tudom, kire voltam dühös. A sorsra, az életre, az univerzumra talán, hogy elvette azt a kislányt, aki annyira boldog volt, annyira hitt a csodákban és az igazságban, meg abban, hogy az élet gyönyörű. A kislányt a burokban a csodálatos gyerekkorral. Nem értettem, a sors miért űz kegyetlen játékot a jó emberekkel. Miért történnek rossz dolgok, ha nem szolgálunk rá, miért nehéz az egyiknek és miért röhejesen könnyű a másiknak. Mi szerint osztják ezt odafent? Mert hogy érdem szerint nem, az fix.
A dühvel az a baj, hogy egyre növekszik és egyre nagyobb sötétet csinál odabent, míg el nem szívja az összes fényt, hogy csak üresség maradjon. Sokan panaszkodnak a fájdalomra, szomorúságra, de azok még mindig jobbak, mint a kongó üresség, mert abban jele sincs az életnek. Vegetálás, zombi üzemmód. A fájdalom is borzalmas, de ha fáj, legalább tudod, hogy életben vagy. A fájdalmat lehet használni, ki lehet dolgozni. Az ürességben nincsenek lehetőségek.
A düh vergődés. Pusztító, elemésztő, örvénylő, de használható. Munkába ölhető, van ereje, lendülete, ritmusa, ha megtanuljuk jól felhasználni, ha építést és nem rombolást szolgál bennünk, óriási lehetőségeket rejt magában. Így történt, hogy miközben dolgoztunk, én és a düh, meg a lány a karddal odabent, egyszer csak megismerkedtünk. Aztán megértettem.
Megértettem, hogy bármennyire is szeretnék én a régi kislány lenni, nem lehetek az többé, mert nekem más az utam. Nekem erőre és bátorságra van szükségem, hogy az lehessek, akinek lennem kell. Mert olyan csatákat fogok vívni, amiket más nem vállal fel, mert van hangom és szívem harcolni az igazságért, van erőm megvédeni azokat, akik nem véd senki, van erőm felemelni azokat, akik mélyen vannak és van erőm összeforrasztani az eltört dolgokat, megtört hiteket. Van hangom, amivel elérek másokhoz, szólhatok a szeretet erejéről, arról, hogy bárki is próbál megosztani bennünket, összetartozunk, el tudom mondani, hogy a világ a tetteinktől lesz jobb hely, hogy nem kell tűrni az elnyomást, hogy nem kell elfogadni, ha valami rossz, hogy szeretni jöttünk ide, nem rombolni.
A kard nem pusztít, csak segít megvédeni magam és azokat, akiket szeretek.
Azt hittem, a kislánnyal elveszett az erőm, de ahogy megismertem és megszerettem, tudtam, hogy sokkal nagyobb erőt kaptam. Így történt, hogy elfogadtam és megszerettem a lányt a karddal odabent. Ő pedig már nem annyira dühös. Olyannyira nem, hogy kiderült, ott él benne a kislány is. Mert a másik kezével végig kapaszkodott abba a virágcsokorba. Mert a hit így működik. Nem lehet szabadulni tőle, még akkor se, ha csak egy csoffadt, leharcolt, elhervadt virágcsokor is minden, ami még maradt belőle.
A kislány pedig előbújik, ha gyerekek vesznek körbe, ha kidobott kutyát találok, ha írok, ha alkotok, ha olyasvalamin dolgozhatok, ami értéket ad, ha olyannal találkozom, aki bajban van, ha mesét olvasok, ha esténként csillagokat bámulok, ha elég türelmesek hozzám, ha feltételek nélküli szeretetbe botlom, ha jósággal találkozom.
Ott van bennem, ahogy mindannyiunkban ott van a kislány, a kisfiú.
Vannak, akik dühösek, vannak, akik sértődöttek, mások elárvultak, megint mások vidámak és jókedvűek. De mind egyetlen dolgot akarnak. Szeretni és szeretve lenni. Mert az az egyetlen erő, ami minden mást működtetni képes. Minden, ami azon kívül történik, csak eltékozolt idő.
Azok a kislányok és kisfiúk pedig odabent pontosan tudják, hogy az élet csodálatos és megismételhetetlen ajándék, tele lehetőségekkel arra, hogy szeressünk, teremtsünk, megéljünk, átéljünk, még akkor is, ha nem olyan, mint amilyennek gyerekkorunkban reméltük.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy fel voltam készülve rád. Az igazság az, hogy semmitől nem féltem úgy, mint tőled. Nem terveztelek, a mi történetünk nem cukormázzal kezdődött. Nem volt sem 3D-s ultrahangod, sem babaszobád, csak egy riadt anyád, aki a kiságyad összeszerelésénél is több körön vallott kudarcot. Akinek néha az is meghaladta a képességeit, hogy egyedül lélegezzen, nemhogy a jöttöddel egy másik életért is felelősséget vállaljon. Tudtam, hogy nem adhatok meg egy csomó dolgot, ami járna, amit megérdemelnél, nem lesz olyan az életed, mint a hozzád hasonló korú gyerekeké és csak remélni tudtam, hogy amim van és aki én vagyok, elég lesz. Fogalmam sem volt, milyen leszel, bár néha meséltem róla, hogy milyennek képzellek. Míg egy testet használtunk, alkut kötöttünk. Te nem nyírsz ki ebben a 9 hónapban, én életben tartalak a további remélem 90 évben. Bár ezt párszor mindketten majdnem megszegtük, mára azért állíthatom, hogy tartjuk magunkat a szabályokhoz. Gyerekkoromban nem így képzeltem az egészet. Szirupos illúziókat dédelgettem az anyává válás folyamatáról, a pocak gömbölyödéséről, az első találkozás csodájáról, az örök szerelem kezdetéről. Sosem gondoltam, hogy a bordáimmal focizol majd helyettük, hogy többször hányok, mint ahányszor levegőt veszek és ha elborulok, nem fogok tudni felkelni önerőből, csak pörgök a földön, mint egy hátára fordított cserebogár. És Te leszel az egyetlen, akinek erről akkor panaszkodhatok.
De azokon az estéken, mikor nyugodt voltál, mikor nem volt más, csak Te meg én, imádtam érezni a szívverésed. Elhalkította a fájdalmat, a félelmet és azt súgta, hogy mindegy, hogy lesz, rendben lesz. Hogy majd legfeljebb együtt felnövünk.
Megsürgetted a találkozást, nem mintha másfél hónappal később felkészültebb lettem volna a közös életünk startjára. Azóta is türelmetlen és hirtelen vagy. Nem szólhatok egy szót se, ezt például tőlem örökölted.
Tanultuk egymást kitartóan. Te az idegrendszerem szakítószilárdságát, én a Baby sharkot, meg Bogyót és Babócát. Bár legtöbbször magam találtam ki Neked meséket, néhány furcsaságodat ezért nem is rovom fel.
Néha eltöprengek, hogy lettél ilyen álomszép. Meg azon is, hogy elég lesz-e egy élet, hogy megköszönjem, hogy pont Te vagy a lányom és pont olyan vagy, amilyen vagy.
Hogy egy kicsit se hasonlítasz rám, mégis néha, egy-egy pillanatban láthatom benned a saját lelkem. Hogy megtanítottad, hogy a test olyan abszurd fájdalmak kiállására is képes, hogy mikor Ingrid, az edző azt mondja, 5x20 gyakorlat, az én mosolyom olyan őszinte és nyugodt, mint a feszített víztükör. Hogy bár féltem attól, hogy nem adhatok meg dolgokat, amiket szeretnék, Neked elég, ami van és nem követeltél soha más életet. Köszönöm, hogy látsz akkor is, amikor én se látom magam. Köszönöm, hogy a reggel gondosan magamra kent álarcot Te mosod le esténként és azt mondod, így sokkal szebb vagyok. És köszönöm, hogy tényleg így is gondolod.
Te vagy a legkeményebb, akit ismerek. Ezt se mondtam soha, pedig tényleg. Köszönöm, hogy sokkal életképesebb vagy, mint én, hogy már most látom, hogy nem kell helyetted csatákat vívnom, mert megteszed Te magad és nyerni is fogsz, ebben sosem hagytál kételkedni. Mint amikor a cicát sirattam, és miközben a vállamra tetted a kezed, azt mondtad, nyugi Anya, majd lesz másik. Életem legmorbidabb mondata biztosított afelől, hogy a Klára : Élet csatákat kiütéssel fogod nyerni. Köszönöm, hogy mikor bőgök a meséken, néha úgy nézel rám, mint egy ufóra és köszönöm, hogy néha Te is bőgsz rajtuk. Köszönöm, hogy úgy hiszel a Mikulásban, hogy én is újra láthatom. Köszönöm, hogy elhiszed, hogy a lehetetlen nem létezik és hogy én is képes vagyok rá.
Ha néha elbuksz, majd megmutatom, hogy állj fel, bár jórészt azt is Te tanítottad, még ha nem is tudsz róla. Mert miattad is jobb, erősebb, ügyesebb, kitartóbb akarok lenni. Hogy Te is az legyél. Köszönöm, hogy távol tartod azokat, akik nem méltók hozzánk, egyedül valószínűleg képes lennék borzalmas döntéseket hozni a témában.
Köszönöm, hogy nem kellett úgy felnőnöm, ahogy képzeltem, és hogy őrzöd bennem a gyereket. Neked köszönhetem, hogy úgy vágyhatok többre, hogy tudom, már megvan mindenem.
Köszönöm, hogy Tőled, Veled és általad mindig legelnek körülöttünk unikornisok. És hogy velem együtt hiszel bennük. Ahogy a mesékben, csodákban, varázslatban is. Az összes, ami bennem él, már a Tiéd is. Ahogy minden, ami vagyok és leszek. Mert a szirupos, anyaságról szóló könyvek egyben nem hazudtak. Ez egy örök szerelem. Még ha a cukormáz kicsit várat is magára az elején.

A fény mindenki számára elérhető. A legádázabb sötétségben is mindig ott pislákol, könnyen észre lehet venni, mégis oly sokan vannak, akik nem látják. Minden egy aprócska fénnyel kezdődik. Barátságos, meleget áraszt, akinek szüksége van rá, és szeme is van hozzá, hogy meglássa, lekucorodhat mellé. Aztán ő is meggyújtja a sajátját. Utána egyre nagyobb lesz a fény, egyre többen látják, gyűlnek köré és gyúlnak ki az újabb fények. Egy idő után olyan fényesség lesz, hogy a sötét visszavonulót fúj és nem lehet nem észrevenni. Akkor már azok sem tagadhatják a létezését, akik odáig nem látták, vagy nem voltak hajlandóak észrevenni. Sokan csalni akarnak a fénnyel. Azt mondják, csak az ő lámpásuk az igazi. Azok a fények hivalkodók, erőszakosak, bántják a szemet, égetnek. Az igazi fény sosem kiabál, sosem éget, sosem hivalkodik. Az igazi fényt nem is mindig látjuk, de érezzük, hogy jelen van. Az igazi fényt a lélek táplálja, attól nő egyre nagyobbra és minél több lélekben él, annál nagyobb csodákra képes. Mindenkiben ott él a sajátja. Hogy felragyog-e bennünk, csak rajtunk múlik. 🎄

A hit makacs dolog. Nem olyan, amit befolyásolhatunk. Nem mindig kényelmes kitartani mellette. Sokszor néznek lököttnek miatta, előfordulhat, hogy meg akarják változtatni, vagy el akarják venni. Néhányan talán maguktól adják el. De az igazi hit törhetetlen. Nem nézi, a jelenléte mikor kényelmes, nem forog a nap felé, a nehézségek nem megtörik, hanem megerősítik, a szava élesebben szól és nem elhalkul, amikor szükség van rá. Hitet elveszteni nem lehet, bárhogy mondják. A hitről lemondani lehet. Akkor tűnik el, ha már nem hiszünk a csodákban. Ha már végérvényesen és visszavonhatatlanul csalódtunk. Néha előfordul, hogy ezt érezzük. Aztán eltelik egy kis idő, és mire lemondhatnánk róla, új életre kel. Mutat valamit. Apróságot, amitől újra igazak lesznek a mesék. Mert aki hisz és hinni akar a csodákban, a szeretet mindent elsöprő erejében, abban, hogy a jó mindig erősebb lesz a rossznál, hogy a fény, legyen bármilyen parányi, legyőzi a sötétséget, azt a hite soha nem hagyja cserben, bármilyen törést is kelljen elszenvednie. Mert a hit makacs dolog. Ragaszkodjatok hát Ti is makacsul a jóhoz, a csodákhoz és a mesékhez, mert ezekben megéri hinni. ❤️

No ide figyelj, Gizi! Azt, hogy anyádat beköltöztetted a kastélyba, még elnéztem. Hogy ezek után jött a 72 testvéred is, üsse kő, elférünk, van itt hely. Na de hogy ezek után, pink inget adsz rám, arany színű nadrággal, hogy ebben tallabillézzek, mint valami babaszobában a függönyrojt, na azt már nem! Nem, soha! Hiába is nézel azzal a gyönyörű egérszemeddel. Hallod, Gizi? Ne rebegtesd itt nekem a bajszod! Azt a csodaszép bajuszkád… Most miért szipogsz? Tulajdonképpen ha jobban meggondolom, ez igazán nemes szín. Kiemeli az arcélem. Hogy Te még erre is gondoltál, én kicsi Sajtocskám. Hát nekem van a leggondosabb kis feleségem az egész királyságban.Látod, már nem is szomorkodsz. Milyen kár is lenne, akkor a legszebb a kis szemed, amikor boldog vagy. Hogy mit mondasz? Jön még 96 unokatestvéred? Persze, kicsi Mézespuszedlim, szeretettel várom őket, jöjjenek csak. És megvan a holnapi szettem? Babakék és arany? Rózsaszín kabátkával? Csodálatos, Angyalom, csodálatos… Alig várom, hogy hordhassam… Hát milyen szép is az én drága kicsi feleségem, mikor mosolyog… 😂

Az Ősz festőművész, az Ősz a legnagyobb költő.

Az Ősz inspirál, magával ragad, ámulatba ejt és elvarázsol. 🍁
Hát elő a divatos ruhákkal, irány a szabadba, töltődjünk fel, mielőtt beköszöntene a téli zimankó.

Nem tudtam ellenállni ennek az egyszerre romantikus, ugyanakkor kicsit kísérteties hajóroncsnak.

Nem, nem egy katasztrófa végzett vele, mindössze csak megöregedett és hasznavehetetlenné vált. Legalábbis az emberek számára. A felszín alatt, a tenger mélyén azonban új élet kezdődött a régi, öreg hajó számára.

A tenger világa gyorsan körülölelte és magába fogadta, majd  benépesítette élettel.

Azóta bőven van körülötte felfedezni való és az öreg bárka büszke is magára, hisz megannyi teknősnek és kis halnak vált legszeretettebb lakóhelyévé.  🐟🐠

Szmöre ugyan külföldön nyaral, de azért nem maradtunk róka nélkül.

Unokaöccse, Kázmér, látogatást tett a Tündérkertben.

A családi hagyományokat és Szmöre megalomán hajlamait természetesen ő is tiszteletben tartja, így a termésekkel legbőségesebben ellátott kopogtatót nézte ki lakhelyül.

Még jó, hogy Kázmér egyedüli gyerek, különben komoly veszély fenyegetné az őszi készletet. 😀

Emlékszem, gyerekkorom legszebb karácsonyi ajándéka egy plüss jegesmackó volt.

Nem csak azért szerettem, mert nagyobb volt nálam, puha és jót lehetett aludni a hasán, hanem azért is, mert Apukámtól kaptam, aki szintén nagy volt, kedves, puha és jókat aludtam a hasán.

A maci sok éven keresztül elkísért, még gimnáziumi éveim alatt is ott ült az ágyam sarkában.

Aztán nagylány lettem. Már más dolgok foglalkoztattak és a macit, aki útban volt és túl gyerekesnek is találtam már a szobámba, egyszerűen csak felvittem a padlásra, az idő múlásával pedig teljesen megfeledkeztem az első, igazi barátomról.

Aztán Apukám meghalt.

Bármit megadtam volna, hogy még egyszer láthassam, hogy megölelhessem. Borzasztóan nagy szükségem volt valakire, aki kedves, puha, meleg, és aki rá emlékeztet.

Ekkor eszembe jutott a tőle kapott maci.

Felrohantam a padlásra és őrült keresésbe kezdtem. A rég elfelejtett, leselejtezett játék hirtelen a legfontosabb és legértékesebb dolog lett az életemben. Az egyik ládában találtam rá. Felemeltem, és Ő ahelyett, hogy haragudott volna a mellőzött évekért, ugyanazzal a régi, kedves mosollyal üdvözölt, amivel gyerekkoromban. Nagyon hosszan öleltem a koszos, szakadt kis medvét és tudom, hogy akkor nem csak mi ketten voltunk a padláson. Ott volt velünk Apukám és ott volt a gondtalan, önfeledt gyerekkor kis darabkája is.

Azóta Maci újra velem van és segít nekem emlékezni.

Ha nálatok is lapulnak rég elfelejtett kincsek, poros kis barátok a padláson, keressétek meg és hozzátok le őket. Meglátjátok, visszahozzák majd a gyerekkort és megannyi régi, szép emléket, amire jó lesz visszagondolni.

Padlásra fel!

Akik felnőttként sem felejtenek el játszani.

Gyerekként mind otthon vagyunk Meseországban, aztán valahogy kötelező lesz felnőni, adóbevallást bogarászni, korán kelni és üveges tekintettel ülni a buszon, vagy a kormány mögött. És egyszercsak hülyén néznek Rád, ha páros lábbal ugrasz tócsába, ha hóangyalt csinálsz, ha mesét olvasol, vagy leülsz legózni. Meseország ajtaja bezárul és mérföldekkel arrébb találjuk magunkat.

Én soha nem távolodtam el igazán onnan és sokáig hittem azt is, hogy ez baj. Már tudom, hogy nem az.

Nem a mesékkel van a baj, hanem a játék nélküli, gondterhelt világgal. És nem azok az őrültek, akik órákig gyönyörködnek a bogarakban, egy őszi fa szépségében, vagy akik pontosan tudják, milyen illatú egy kutya tappancsa. Nem azok a hibbantak, akik addig nem szállnak ki a kocsiból, míg vége nincs a kedvenc zenéjüknek, vagy akik végig legóznak egy délutánt a gyerekkel és akik néha elkalandoznak és hajlamosak álmodozni. A baj azokkal van, akik lenyelik a karót, akik elfelejtették, milyen gyereknek lenni, akik beleszürkültek az életbe és akik a határidők kergetése miatt lemaradnak az igazán örömteli pillanatokról, nem hisznek a mesékben és elfelejtettek álmodni.

Mindenkiben ott él egy gyerek, aki emlékszik. A kérdés csak az, hogy engedjük-e játszani.

Ismeritek azokat a pillanatokat, amikor minden annyira tökéletes, hogy úgy érzitek, szeretnétek most megállítani az időt, hogy örökké tartson?

Az igazán szerencséseknek megannyi ilyen pillanat jut. Azonban az időt nem lehet megállítani, legalábbis a miénket sajnos nem.

Szeretem a virágokat, de bármilyen szépek és fenségesek is, mind magukban hordozzák az elmúlás fájdalmát.

Van azonban egy csodálatos pillanat, mikor mindennél szebben ragyognak. Kinyílnak és teljes pompájukban mutatják meg magukat a világnak.

Azt hiszem ezért szeretem ezeket az élethű virágokat.

Elcsípik ezt a tökéletes pillanatot és képesek arra, amire mi, emberek sajnos nem. Megállítják az időt és megőrzik ezt a szépséget az örökkévalónak.

Ilyen örök szépségű, különleges színvilágú, bájos őszi koszorú született ma nálam. 🙂

Szépséges. Ezt akartam írni.

Aztán eszembe jutott, amire a minap felhívták a figyelmem. A szépség relatív és nem biztos, hogy ami számomra szép, az másoknak is tetszik. A szépség mindenkinek mást jelent. Egyesek a színek miatt látnak szépnek valamit, másokat az elrendezés vagy a rajta lévő figurák fognak meg. Sokat gondolkodtam rajta, hogy mit is jelent nekem a szépség.

Elsősorban harmóniát.

Nem, ez alatt nem azt értem, hogy tökéletes, hisz az igazi szépség soha nem szabályos, gondoljatok csak a természetre. Látott már valaki szimmetrikus fát? A szépség nekem szabálytalanul tökéletes. Harmónia alatt a színek, anyagok összhangját értem. Nekem fontos, hogy összecsengjenek, mint egy szépen megkomponált szimfónia. Nincs benne oda nem illő szín, nincs hamis hang. Egyben vannak és kiegészítik egymást.

A szépség nem hivalkodó.

Soha nem kiabál, mégis mindenki hallja, nem akar feltűnni, mégis képtelenség nem odafigyelni rá. A szépség nekem ősi, időtlen és örök. Nem hódol aktuális divathóbortoknak, 30 év múlva pontosan ugyanolyan lenyűgöző, mint a mai napon.

És ami a legfontosabb, a szépség számomra öröm. Boldog vagyok amikor ránézek. Szépnek látom, mert boldoggá tesz. Ugye, milyen egyszerű?

Joli meg itt lóg a szeren.

Mert neki aztán teli a hócipője már ezzel a sok szabállyal, meg határidővel és amúgy is hagyja már mindenki békén a leckével is. Úgyhogy ez a mi Jolink felpattant egy hintára és épp azon morfondírozik, hogy mi lesz, ha nagy lesz. Én ugyan le nem teremtem onnan, ezekből a gyerekekből lesznek a nagy álmodók és a legszuperebb dolgok fel- és kitalálói.

Csak egy hinta kell nekik. Meg szabadság. Rengeteg szabadság.

A hinták egyébként felnőtt korban is erősen javallottak, ugyanis apró időgépek Fél pillanat alatt visszarepítenek abba a korba, amikor Joliként lógtunk a szeren és azon morfondíroztunk, hogy mik leszünk, ha nagyok leszünk. Kíváncsi vagyok, hányan lettünk olyanok, mint amilyennek gyerekként képzeltük magunkat. Hányan lettünk tűzoltók, balerinák, királylányok és feltalálók. Nektek sikerült?

Ha ott hintázhatnátok a gyerekkori önmagatok mellett, vajon büszke lenne rátok? Mit mondana, vagy milyen tanácsot adna? Néha érdemes elmorfondírozni rajta.

Ilyenkor Karácsony táján jogosan merül fel a kérdés, hogy mégis hol bujkálnak Tündérek. A Tündérkertben biztosan nem, hisz ilyen hidegben az nem lenne túl komfortos. Ősidők óta rejtegetik a titkot, de engedélyezték, hogy most eláruljak néhány búvóhelyet.

Képzeljétek, vannak olyan Tündérek, akik ebben az időszakban beköltöznek a gyertyákba. A kis lángokkal, fénnyel melengetik az emberek szívét és hozzák őket közelebb egymáshoz. Ezért van az, hogy mindig, mikor meggyújtunk egy gyertyát, örömet és boldogságot érzünk. A Tündérek először táncba kezdenek a kis lángokkal, aztán tovaröppennek a következő gyertyába. Mindig azokba, ahol a legnagyobb szükség van rájuk. 🙂

Ahányszor csak meggyújtotok egy gyertyát, gondoljatok arra, hogy egy tündér épp most röppen ki belőle és minden apró szárnycsapással több és több fényt szór szét a szobában és a szívetekben is <3

Berta, 3. férjének elfogyasztása után Karibi hajóútra ment, hogy kipihenhesse a fáradalmakat.

Persze szerető szíve örökké megboldogult férje, a nála 20 évvel idősebb, Sir William Hammish-ért dobog, de rossz nyelvek szerint máris szövevényes szerelmi szálakat sző a Jerome nevű pincérfiúval. Mások szerint ez aljas rágalom, hisz tudni vélik, hogy Berta szívét Juan, a kertész rabolta el már sok évvel ezelőtt.

Szóval sok dolog kérdéses, egy dolog viszont minden kétséget kizáróan igaz, mégpedig az, hogy Berta a férfiszívek és a tengerpart sztárja.

Berta persze nem egyedül látta meg a napvilágot.

Itt van rögtön testvére, Herta.

Herta nem egy kapkodó, idegeskedő fazon, könnyen átlendül a problémákon.

Vidáman nézi a salátázó, fogyókúrázó nőket a parton, majd harap egyet a tortájába. Ezután kényelmesen elfekszik a napozóágyán, esze ágában sincs takargatni az idomait, jól tudja, hogy az ő bőre éppúgy megérdemli a nap simogatását, a szellő érintését, mint 30 kilós társaié.

Szóval Herta magas ívben tesz rá, ki mit gondol, kényelembe helyezi magát, hallgatja a sirályok dalát, a tengermorajt.

Tudja, hogy az élet csodaszép, és minden pillanat ajándék, amit nem szabad elpazarolni, épp ezért ki is élvezi minden percét. Tartsatok vele